Vaszilko Anita Egy Josno Naploja

Vaszilkó Anita

EGY JÓSNŐ NAPLÓJA … AMIT NEM MONDHATTAM EL

Vaszilkó Anita Egy jósnő naplója ..amit nem mondhattam el

© Vaszilkó Anita Első kiadás 2009 Szöveggondozás: Mórocz Tibor Korrektor: Csemez Júlia Tördelés és tipográfia: Massár Mátyás Kiadja: Tuan Kiadó Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde Mórocz Tibor

és

ISBN 978-963-9940-05-5 Nyomás és kötés: Borsodi Nyomda Kft. Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.

Vaszilkó Anita Egy jósnő naplója …amit nem mondhattam el Borotvaéles nyelvvel kiált rám a csend; beszélj! Én válaszul újra néma kötéssel fedem be rámhagyott sebét. Köszönet 7 Előszó Január: Élet-halál kérdés Február: Egy hely a világban Március: a Lélek tüze Április: a jövő nemzedéke Május: a kéz, amely a bölcsőt ringatja Június: az igazság ára Július: Sorscsapás, vagy önsorsrontás? Augusztus: Szegény embert az ág is húzza Szeptember: Legyen meg a Te akaratod! Október: Virágzó élet November: a volt most múlik el December: Hernyó, vagy pillangó? Hitvallás – a jóslásról szakmai szemmel

Köszönet illeti a Kiadómat, annak vezetőit, munkatársait, akik munkájukkal hozzájárultak, hogy ilyenformán elmondasson, ami elmondható. Köszönöm mindenkinek, minden embernek, akik az életem során bármilyen módon kapcsolatba kerültek velem, mert mindannyian tanítottak, mutattak valamit. Köszönöm a vendégeim bizalmát, a barátaim és családom támogatását. Köszönöm a Nemzetközi Metafizikai Akadémián eltöltött, tapasztalásokban gazdag évet, s a jóvoltukból szervezett hat hetes indiai utazást, ami meghatározó élményként él bennem ma, és fog élni mindörökké. Végül, de nem utolsósorban, köszönöm Istennek, hogy itt lehetek és élhetek, az lehetek, aki ma vagyok!

Előszó Sokan kérdezték már tőlem, hogy van-e olyan dolog, amit jósnőként elhallgatok előlük, amit úgy érzek, hogy nem szabad elmondanom. Az előző könyvemben már leírtam, hogy egyetlen tabu témát leszámítva – ami nem más, mint a hozzám forduló ember saját halálára vonatkozó kérdése –, nincsen semmi, amit ne mondhatnék el. Mégis, az évek alatt, a munkám során oly sok minden kimondatlanul maradt. Nem azért, mert titkolni akartam, vagy mert nem szabadott volna elmondanom. Szabad lett volna, s talán kellett is volna, ám még sem lehetett, valahogy sosem volt megfelelő hozzá az idő, az alkalom. A következőkben feltáruló oldalak őrzik azokat a titkokat, amiket soha nem mondhattam el. Hosszú éveken át gyűjtöttem, s hordoztam magamban a szavakat, gondolatokat, amiket senkivel sem oszthattam meg. Ezek öltenek most alakot ebben a könyvben. Hogyan lehet, hogy nem titkoltam, mégis rejtve maradtak? Miért nem mondhattam soha el? Mert soha, senki nem kérdezte meg. Nem született meg, nem hangzott el olyan kérdés, amire válaszul elmondhattam volna a bennem megformálódott gondolatokat. Fontos lett volna? Értékes információ? Olyan, amit érdemes tudni, ami segíthet? Nos, döntsék el az olvasók!

íme, most eljött az idő; amit eddig senkinek sem mondhattam el, most leírom itt, mindenki okulására. A történetek szereplői fiktív, kitalált karakterek, de a felmerült kérdések mégis valós személyekkel kapcsolatban merültek föl. A személyes diszkréció miatt az alább leírtakból természetesen lehetetlen következtetni kilétükre. Nemek, személyiségjegyek, dátumok szándékosan összevissza vannak keverve, így aztán talán még saját maguk sem ismernének magukra. Fölösleges tehát találgatni, kikről is szólhat személy szerint egy-egy történet. Az életről szól, élethelyzetekről, eseményekről, melyekhez hasonló bárkivel megeshet, olyan emberekről is, akik sosem jártak nálam. Az élethelyzetek mögött lappangó igazságok, amik általában láthatatlanok, kimondatlanok maradnak, itt és most felfedik létüket, megmutatják magukat. Tiszta elmével, és nyitott szívvel figyeljen mindenki! S így bizonyosan meglátja azt, ami csak neki szól! Megtudhatja azt, amit eddig a világ elrejtett a szeme elől. Kiderítheti azt, amit eddig nem tudhatott.

Január Élet-halál kérdés Borongós, zord téli nap volt, amikor egy elgyötört lelkű, magas, ősz hajú asszony felkeresett. Nem volt ötven éves sem, de a lelki fájdalmak miatt, amiket átélt, sokkal idősebbnek tűnt, mint amennyi a valóságban volt. A kártya hamar felfedte elhibázott első házassága sorozatos nehézségeit, amik a gyermekek megszületésével csak fokozódtak, és az elszakadásuk nagyon kemény időszakát, ami válással végződött. Megmutatta a tragédiát is, ami így megkínozta a szegény asszonyt. Sok borzasztó dolog van az életben, de ez a legszörnyűbbek közül való. Nincs őrjítőbb kín egy anya számára, mint mikor el kell temetnie a gyermekét. A gyászoló anya úgy mondta, azt érzi, hogy semmi értelme az életének, azután, hogy elvesztette az egyetlen fiát, aki kedves, jószívű fiatalember volt. Húsz évesen, korát meghazudtoló érettséggel segítette az édesanyját, aki változó egészségügyi állapota miatt időnként nem tudott az utcára menni. Akkor már három éve múlt, hogy elveszítette őt egy autóbalesetben. A gyermekét, a támaszát. Azóta még jobban meggyengült az egészsége, de igazán az volt a probléma, hogy nem is akart tovább élni a fia nélkül. Záporoztak a könnyek, és vele kérdésesőként ömlöttek az érzések:

„Miért? Miért pont velünk történt ez? Miért az én fiam halt meg, miért nem a bűnös, aki hanyagul vezetett? Őt miért nem ítélték el még azóta sem? Évek óta húzódik a per. Miért vette el tőlem az isten az én kincsemet?” Ezután rengeteg kérdést válaszoltam meg, amiket ezzel kapcsolatosan feltett: „Mikor lesz már vége a pernek? Megnyerik-e? A másik fiatal fiú börtönbe kerül-e? Mennyi időre? Szenved legalább? És a családja? Furdalja őket a lelkiismeret?” Sok fontos dologra válasz született, vigasz és segítség. Kapaszkodók, amik kézzelfogható támpontokként megtartották, és életben tartották az anyát és benne a reményt. Szerettem volna azt mondani, hogy minden rendbe jön, és egy csapásra olyan lesz, mint régen, de lehetetlen volt. Hisz semmi nem támasztja fel a gyermekét, soha, semmi nem lesz már olyan, mint annak előtte, és hogyan is felejthetné el a fiát, és élhetne boldogan nélküle? Nem mondhattam ilyeneket, hisz hazugság, és ostobaság is lett volna egyben. Azt azért mégis elmondtam, hogy az élet még ettől sem állhat meg, ő él, s élnie is kell. Mert van két lánya, akiknek ugyanúgy szükségük van az anyjukra, s szükségük lesz az unokáinak is a nagymamájukra. Neki még igen is sok teendője van itt a földön. Családjának, férjének, mindazoknak akik szeretik, szükségük van rá, és azt sem szabad elfelejtenie, hogy nincs egyedül a fájdalmával, mert a családtagjai éppen úgy elveszítették szerettüket a fia személyében.

Ő azonban ott, és akkor úgy érezte neki senkire nincs szüksége csak a fiára. Talán kegyetlenségnek hangzik, de ez volt az igazság. Ezt érezte abban a pillanatban, és nálam őszintén ki is mondhatta ezt. Elmondtam, hogy a fia sem akarhatná, hogy ő így elhagyja magát, hogy feladja. Ha látná – s én biztos vagyok abban, hogy így van –, akkor ő is nagyon szenvedne ettől. Bizonyos, hogy nagyon nagy fájdalmat okozna neki, így látni az édesanyját. S amíg ez így van, nem nyugodhat békében. Kérleltem az asszonyt, hogy gondoljon a fia lelki nyugalmára, s lassan engedje őt el békében, szeretettel. Jó élete volt és ez az, ami számít. Boldog lehetne és biztonságban azon a helyen, ahol van, ha az édesanyja megnyugodna annyira, hogy ő is békére lelhessen. Számtalan válasz van, de ilyenkor egy sem nyújt vigaszt. Semmi nem hozza vissza a halott gyermeket. Nincs ennél szörnyűbb, elviselhetetlenebb gondolat egy anya számára. A fájdalom, a veszteség leírhatatlan. Ilyenkor az anya a mindent betöltő iszonyat útvesztőjében bolyong, amiből kiutat kell mutatni, segíteni kell neki kijutni. Ez a legfontosabb feladat, és a legtöbb, amit adott esetben tenni lehetett. Emellett azonban nincs energia arra, hogy a borzalmat feltárjuk, hogy szemébe nézhessen „szörnyetegének”. Egyszerűen csak örül, ha kiszabadul a karmai közül élve. Ám az érzés a gyötrő kísértet, árnyékként lapulva továbbra is követi őt, megnevezetlenül,

ismerős idegenül, elüldözhetetlenül. Ott van a sarkában, és vár. Várja a percet, amikor nem lesz más választás, szembe kell nézni vele. Minderről azonban nem beszélhettem. Nem árulhattam el a nevét sem a „rettenetesnek”, nem mondhattam meg, hogy amikor végül az életet választotta, magának a halálnak fordított hátat. S nem mondhattam el, hogy ez mi mindent jelenthet. Élet és halál, elválaszthatatlan pár. Az élet nem létezhetne a halál nélkül. Halál nélkül csak vég nélküli szenvedés létezhetne. E két ikerpár ugyanannak az érmének a két oldala. Fekete és fehér, nappal és éjszaka, fent és lent. Az ég és föld között pedig, ott van maga az Ember. Ez mind együtt nyugszik az isten tenyerén. Ahogyan a fizikai életünket Édesanyánktól, és Édesapánktól kaptuk, épp ugyanúgy az Élet lehetőségét magát a Teremtőtől kaptuk ajándékba. A földön eltöltött idő csak átmeneti, tudomásul kell vennünk, hogy az itteni életünket kölcsönbe kaptuk. Sem a létezés, sem az Élet maga, nem tőlünk származik, nem a mi tulajdonunk, s így földi életünket nem is tarthatjuk meg örökre. Sem a magunkét, sem a gyermekeinkét, sem a társunkét, szeretteinkét, vagy barátainkét. Mindenki, és mi magunk is, átmenetileg vagyunk ezen a világon. Vándor átutazóként sétálunk végig életünk útján. Ajándékba kaptuk az Életet, s eszerint kellene tisztelnünk. A magunkét, másokét és minden életet, ami létezik.

Ha képesek lennénk megérteni mélységében, hogy mit is jelent mindez, s képesek volnánk eszerint élni minden percben, a világ talán nem tartana ott, ahol ma tart. Van, aki hisz a túlvilági életben, a reinkarnációban, és van aki nem. Ami nagyon érdekes, hogy sem az a tábor, amelyik úgy hiszi, hogy ez az egyetlen élete van, ami a halál pillanatában kihuny, és semmivé foszlik, sem pedig az a sokkal kisebb embercsoport, amelyik úgy hiszi, hogy a halál után is van élet, a saját információi birtokában nem él úgy, ahogyan élhetne. Ahogyan igazából élni érdemes. Pedig mindkét tábor hitének megértése azt kellene, hogy előidézze. Mert hiszen, aki úgy véli, hogy ez az egyetlen élete van, és levonja a megfelelő következtetéseket, hogy minden pillanat értékes, hogy itt és most, a jelent a legteljesebb módon kell megélnünk, kihasználnunk, tartalommal, értékekkel megtöltenünk. Az élet értelme nem más, mint amit annak folyamán beleteszünk. Neki ennek megfelelően igyekeznie kellene olyan értékekre lelni, amik hűek ehhez a nagy és nemes feladathoz. Ehelyett mit látunk tőlük általában? Nem törődnek sem a múlttal, sem a mával, sem a holnappal. Nem értékelnek semmit, csupán pillanatnyi vágyaik, érzékeik kielégítésére törekedve kallódnak egy életen át. Nem törődnek a lélekkel, a lelki fejlődéssel, hiszen csupán a testben hisznek. Ám a test nem méltó e hitre, mivel romlandó, múlandó, halandó.

Ezek az emberek azután, az életük vége felé kiszáradt, kiégett lélekkel, életük lim-lomjai felett ücsörögnek, s rájönnek, hogy semmi értelme nem volt az egésznek, hisz semmit sem vihetnek magukkal a felhalmozott vacakokból. Sem pénzt, sem testhez kötött élményeket, hiszen mindezek nemsokára a testtel együtt szállnak alá, s omlanak porrá elkerülhetetlenül. Annyi mindent tehettek volna, annyi mindent átélhettek volna, megérthettek volna. Annyi csodát láthattak volna, ha nem csak a felszínt nézték volna minduntalan. Annyi értékes pillanat szállt el a fejük felett észrevétlenül. Mennyivel többet tudhatnának magukról, az életről, a halálról, s akkor talán az utolsó pillanatokban nem kellene rettegniük. A régi öregek még tudták, hogy csak a jó életet követheti jó halál. Manapság az emberek nem tudnak sem szépen élni, sem szépen meghalni. Csupán kitöltik haszontalanságokkal az időt, amíg testük megöregszik, és végleg megadja magát. Ennek eredményeképpen, rettegve, szörnyű kínok és félelmek közepette néznek szembe az oly biztos véggel. Nem akarnak törődni a halállal, bármilyen elkerülhetetlen is, az utolsó pillanat utolsó másodpercéig nem néznek szembe vele, elfordulnak tőle, s ezzel együtt elfordulnak az igazi élettől is. Hogyan is élhetnének, amikor minden pillanatuk azzal telik, hogy az elől menekülnek, ami elől nem lehet? Milyen értelmetlen. Értelmetlen figyelemelterelés, értelmetlen

gondolatok, értelmetlen cselekedetek, hiábavaló menekülés és hiábavaló élet. Azoknak a keveseknek pedig, akik tapasztalták, tudják, hiszik, hogy a lelkünk örök, és a test halála után is tovább élünk, pont ezen tudásuk miatt siklik félre sokszor az életük. Pontosan tudják, hogy azért vagyunk itt, azért élünk a földön, reinkarnálódunk újra és újra, hogy tapasztalataink alapján az örökkévaló lelkünk fejlődjön. Egészen addig, amíg mindent meg nem tud valósítani, ami önnön valója, míg végül halhatatlan lelkünk csillagként ragyog fel az öröklét egén. Mindezektől függetlenül, vagy talán pont ezért, ezek közül az emberek közül sokan azért nem élnek meg a lehető legteljesebben minden pillanatot úgy, mintha csupán ez az egyetlen életük lenne, mert tudják, hogy van később is, hogy lesz másik lehetőség is. Ellustulnak, afféle „Pató Pál úr” módjára kezdenek élni: „Ej, ráérünk arra még!” Ha most nem, majd legközelebb elérem. Majd legközelebb jobban odafigyelek, legközelebb majd többet meditálok, jobban ápolom a lelkemet, egészségesebben élek, jobban tisztelem az életet. Most viszont ezért elnézem magamnak, hogy nem teszem, amiről tudom, hogy kellene. De hát nem nagy baj ez, hisz majd legközelebb, mert lesz legközelebb. Kibújnak a felelősség alól, az elkötelezettség alól, az élet, a pillanat, a jelen megélése alól. Ezáltal sokkal kevesebbet tesznek, mint amit tehetnének.

Hát nem hihetetlen ez? Ugyanolyan, sok tekintetben elfecsérelt életet képesek élni a tudásuk birtokában, mint azon társaik, akik semmit sem tudnak, vagy hisznek az élet utáni létezésről, mert minden tudásuk ellenére egy dolgot talán nem vesznek figyelembe. Mégpedig azt, hogy a reinkarnáció sem egyetlen folytonosságban lezajló életről szól az idő kibogozhatatlan forgatagában, hanem másmás életek egymásutánjáról. Ilyen értelemben tehát minden élet egyedi, megismételhetetlen és egyetlen. Nem helyes úgy gondolni, hogy mindazokat a tapasztalatokat, amik megszerzésére jelen életünk, körülményeink alkalmasak, képesek leszünk egy teljesen másik életben, eltérő körülmények között is elsajátítani. Ami a mostani életünkben adott, a következőben egyáltalán nem természetes. S ki tudja, mennyit kell várni, hogy egy újabb, közel hasonló körülmények között zajló életet élhessünk, évismétlés gyanánt? Ha ez egyáltalán lehetséges… Szerintem csak megközelítőleg hasonló élet jöhet szóba, hiszen „soha sem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”. Az élet természete olyan, hogy pillanatról-pillanatra változik. Ezért minden életet egyszeri, megismételhetetlen értékként, ajándékként kell tekintenünk, s ennek megfelelően meglátni felbecsülhetetlen értékét, s aszerint élni minden egyes áldott percben!

Az életet, minden megnyilvánulási formájában óvni, s tisztelni kell! Ha tisztelnénk az életet, minden megjelenési formájában, ó, csak gondoljunk bele egy percre! Ha tisztelnénk az életet, a magunkét, s a másokét, soha nem lenne értelmetlen gyilkolás, népirtás, sem pedig terroristatámadások. Ha tisztelnénk az életet s azt, akitől ered, jobban, mint a pénzt, hatalmat, birtokot, tulajdont, nem lennének háborúk, sem vallási, sem egyéb más okból. Ha tisztelnénk az életet, hálásak lennénk a táplálékként feláldozott életekért az állatoknak, a növényeknek, s eszerint viselkednénk velük, amíg élnek. Ha tisztelnénk az életet, nem lenne pedofília, nem nyomorítanák meg egymást emberek, nem tennék tönkre egymás életét. Ha mások életét is tisztelnénk, akár a magunkét, nem szakítanánk szét családokat, nem tennénk tönkre gyermekeket; nem tennénk tönkre egymást. Ha tisztelnénk az életet, nem pusztítanánk el a természetet. Soha nem kínoznánk állatokat, nem neveznénk „művészetnek”, s nem néznénk végig közönyösen, hogy nyilvánosan, kikötve egy galériában hal éhen egy állat, mert a „művész” szerint ez igen kreatív, és ihletett ábrázolása a halálnak. Nem vennénk magunkhoz állatokat, hogy azután kidobjuk, vagy más módon halálra ítéljük, tönkretegyük őket. S nem mennénk el észrevétlenül szenvedésük mellett, ahogyan embertársaink kínjaitól sem fordítanánk el tekintetünket.

Ha tisztelnénk az életet, kezet nyújtanánk egymásnak, tudva, hogy a másik lény élete is éppen olyan fontos, mint a miénk. Nem szülnénk, nemzenénk gyermekeket, hogy azután elhagyjuk, netán megfojtsuk, kukába dobjuk őket, vagy egyéb borzalmakkal pusztítsuk el bimbózó kis életüket. Nem csonkítanánk, nem lopnánk meg egymást. Ha tisztelnénk az életet, nem tennénk tönkre, nem mérgeznénk magunkat, nem pusztítanánk el testünket-lelkünket drogokkal, alkohollal, káros anyagokkal, ételekkel. Ha tisztelnénk az életet, a magunkét, és másokét, barátainkét, és mások barátaiét, talán soha nem ülnénk autóba, de az biztos, hogy soha nem vezetnénk drogosán, ittasan, vagy fáradtan. Soha, soha nem történhetnének meg ezek, és még sok ehhez hasonló szörnyűség, ha tisztelnénk, ha megbecsülnénk az életet. Sokszor csak a halállal való szembesülés tudatosítja bennünk az élet fontosságát. Ha tisztelnénk, és helyesen élnénk az életet, a haláltól sem volna félnivalónk, s ugyanúgy tudnánk tisztelettel, és méltóságteljesen eltávozni ebből a világból, ahogyan tiszteletreméltó életet is éltünk előtte. Emberhez méltó életet. Hogyan is mondhattam volna el akkor, és ott, annak a meggyötört lelkű asszonynak mindezeket?

Február Egy hely a világban Nagyon fiatal, maximum húsz év körüli lány érkezett hozzám. Leültünk egymással szemben, kezembe vettem a kártyapaklimat, de nem bírtam levenni az arcáról a tekintetemet. Sápadt, fehér bőre, beesett arca, sötét, mély karikák a szeme alatt, hatalmas, kerek fekete szemek, amikben valami szörnyű mélység tátongott. A látványtól, vagy egyéb mástól, de megmagyarázhatatlanul furcsa, letargikus állapotba kerültem hirtelen. Nagy levegőt vettem, s igyekeztem kiszabadulni a hatás alól. Mielőtt azonban kifújhattam volna, a lány egy pillanatra megakasztotta a légzésemet szavaival, amiket nekem szegezett. – Én csak egyetlen dologra vagyok kíváncsi, hogy mikor halok meg ? A kérdés úgy feszült a levegőben, mint egy húr, ami menten elpattanni készül, majd korbácsként csapódott a tudatomba. Szinte érezni, hallani lehetett a csattanást. Egy pillanatra elakadt a szavam, annyira váratlanul ért ez a kijelentés. Szerencsére hamar felocsúdtam, s a hangomra is rátaláltam. – Tudod, ha valóban ezért kerestél fel engem, akkor nem jó helyre jöttél. Tőlem ugyanis, biztos, hogy nem fogsz saját halálodról hallani. Szakmai tapasztalatom alapján, és etikai megfontolások alapján is tilosnak, és hatalmas bűnnek tartom az

erre vonatkozó jóslást. Ráadásul teljességgel értelmetlen is, mert soha nem jön hiteles információ, ugyanakkor az ilyen jóslás félbetörhet egy életet. Ha megengeded, elmondok ehhez kapcsolódóan egy rövid kis történetet, hogy megértsd, miről beszélek. – Ráérek. – felelte nemes egyszerűséggel, tehát belekezdtem. Nagyon komoly problémákat is okozhat egy szakszerűtlenjóslás. Determinálhat, korlátozhat, sőt zsákutcába juttathatja életünket, tönkreteheti emberi kapcsolatainkat. Találkoztam olyan hölggyel, aki tizennyolc évesen elment egy „jóshoz”, aki azt jósolta neki, hogy harmincöt évesen autóbalesetben meghal. A hölgy összeomlott, majd próbált nem gondolni többé a jóslatra. Az azonban mégis árnyékként telepedett az életére. Ennek köszönhetően próbált nem szerelembe esni, ha mégis beleszeretett valakibe és viszont szerették, azonnal szakított vele, hogy nehogy gyermeke szülessen, aki később árva lesz, és ne hagyjon maga után özvegy férjet. 40 éves volt, amikor hozzám eltalált. Egyedül, párkapcsolat és mélyebb emberi kapcsolatok nélkül, teljesen összezavarodottan attól, hogy még él. Nem halt meg ugyan harmincöt évesen, de egészen eddig élni sem mert. – Ugye értesz engem? S azt, hogy miért nem tehetek, s nem is vagyok hajlandó ilyesmit tenni. Sem veled, sem bárki mással.

– Értelek – felelte –, de azt hiszem te nem értesz engem. Én azt szeretném tudni, hogy mikor sikerül már meghalnom végre. Többször kíséreltem meg öngyilkosságot, de mindig valaki rám talált. Vadidegenek a Duna-parton és sajnos még időben orvoshoz vittek, így hát még mindig itt vagyok. Tudni szeretném tehát, hogy mikor, és mi módon sikerülhetne ez nekem végre! – Nézd! Ebben továbbra sem állhatok szolgálatodra, de ha megengeded nekem, megnézném a lapokban, hogy mi juttatott idáig, és segítek inkább megoldást találni a problémáidra, hogy ne akarj idő előtt leköszönni ebből a világból. – Tudod mit – felelte cinikusan nevetve –, ha ezt megtudod oldani, hogy itt akarjak maradni, én megtapsollak téged! Időm, mint a tenger, nyugodtan vágj bele! Így tehát a lapokba merültem. Kiderült számomra, hogy eddigi élete során mindenki, a családját is beleértve elfordult tőle érzelmileg. Látszólag azonban segíteni próbáltak, ezért orvostól-orvosig hurcolták, míg végül zárt intézetbe került. Ott töltötte az elmúlt másfél évet, gyógyszeres kezeléseknek alávetve. Egy hete engedték ki gyógyultnak nyilvánítva. Ám mivel ezalatt is öngyilkossági kísérletet tett, vissza akarják vinni. Ő viszont nem szeretne így élni, ez tehát az ok, ami miatt szeretne inkább meghalni. Szemébe néztem, pillantásomba belesűrítve minden szeretetemet, miközben elmondtam neki mindezeket.

Ő pedig megerősítette az általam elmondottakat, hogy jól látom. Akkor viszont van remény! A lényeg az inkább szócskán van. Nem meghalni akar igazán, hanem „csupán” inkább meghalni, mint egy pszichiátrián leélni az életét, ahol skizofréniával, és depresszióval kezelik. Kezdtek sejtéseim lenni, mivégre érezhettem magamat olyan furcsán letaglózottnak, levertnek a jóslás elején. Megkértem, hogy beszéljen nekem a problémájáról. Magamban imádkoztam, hogy jól tudjak figyelni, hogy mindent észrevegyek, amit kell ahhoz, hogy képes legyek segíteni neki, amiben lehet. Azért is fohászkodtam, hogy a mély koncentráció közben ne érhessen probléma engem sem, mert ha a lelki probléma hatása alá kerülök én is, akkor már nem tudok segíteni. A lány pedig belekezdett. Mesélt a gyermekkorától jelen lévő túlérzékenységéről, hogy mindenütt szellemeket látott, és nem tudott velük mit kezdeni, nagyon félt tőlük, de a szülei nem voltak segítségére. Később azután már nem látott szellemeket, mégis sokszor kis híján az őrületbe kergette az a tudat, hogy nincs, nem lehet egyedül. Soha, még a wc-n sem. Még később ezt is elfojtotta magában, ám ekkortól megmagyarázhatatlan érzelemkitörései lettek, és bipoláris személyisége. Időnként önfeledt és boldog volt, mint egy gyermek, a következő pillanatban pedig, látszólag minden ok nélkül elborult, sírva fakadt, vagy dührohamot kapott.

Ezek következményeképpen pedig mindenki elfordult tőle, és dilisnek nevezte, őrültnek tartotta, s aszerint kezelte. Nem voltak barátai, szerelemre gondolni sem mert. Tehetetlenségükből adódóan a szüleit is egyre idegenebbnek érezte. A szülei elmegyógyász orvosok „kezére adták”. Nyilván segítő szándékkal, de ő ezt árulásként élte meg. Ott pedig, a pszichiátriai intézetben minden még sokkal rosszabb lett. Újra látta a szellemeket, de a gyógyszerek annyira letompították, legyengítették, hogy képtelen volt hadakozni ellenük. Semmit nem tehetett, csak tompultan újra és újra átélte a szörnyűségeket. Egy héten egyszer beszélhetett ezekről kezelőorvosával, ő azt meg is tette, így a diagnózis paranoid skizofrénia lett, és még több gyógyszer. Amiktől a végén már úgy érezte, hogy semmit sem érez. Vigyorgott, mint a tejbetök, de a boldogság legkisebb érzete nélkül, csupán minden mindegy alapon. S valóban minden mindegy volt, semmivel nem foglalkozott egy idő után. Így nem volt miről beszélni. A tünetek „eltűntek”, és ő kijöhetett. Elmondtam neki, hogy ilyen szempontból viszont nagyon is jó helyen jár, én nem tartom bolondnak, és nem feltétlenül tartom képzelgésnek, amiket látott, érzékelt. Már csak azért sem, mert addigra tisztán, élesen én is érzékeltem néhány hozzá szegődött szellemet. Azért, hogy meggyőződjek róla, hogy nem tévedek, tollat és papírt ragadtam,

nekiláttam leírni a szellemeket. S megkértem őt is, hogy tegye ugyanezt. Mindketten szorgalmasan róttuk a betűket, majd amikor elkészültünk, összevetettük őket. Döbbenetes volt, egyértelműen ugyanazokat a dolgokat írtuk le, ha nem is szó szerint, de lényegileg mindenképpen egyezett a két beszámoló. A lány örült, hogy végre valaki hisz neki, én pedig, hogy bizonyítani tudtam, hogy egyikőnk sem képzelődik, hacsak nem mindketten ugyanazt hallucináljuk. Ezután elmondtam, hogyan fogunk megszabadulni tőlük, s azt is elmagyaráztam, hogy ahhoz, hogy végérvényesen eltűnjenek, kicsit több kell. Ugyanis ahhoz, hogy rá tudjanak akaszkodni, kell lennie valaminek őbenne, ami kapcsolódási felületet, lehetőséget hoz létre. Valószínűleg vannak olyan tulajdonságai – az is lehet, hogy tudat alatt, elfojtva – amikhez ezek az entitások vonzódnak és tapadni képesek. Azzal kezdtük tehát a terápiát, ami összességében kb. egy évig tartott, hogy kiderítettük, mik azok a jellemvonások, tulajdonságok, érzések benne, amik vonzzák ezeket a szellemeket. Úgy mint: düh, harag, irigység, pánik, szorongás, hiábavalóság érzése. Ezeket felszínre hoztuk, és feloldottuk szépen sorban.

Volt, amit beszélgetéssel, megértéssel sikerült feloldani, volt, amit sírással, volt, amit nevetéssel, s természetesen voltak speciális technikák is. Ezután azonban még mindig hátra volt a legfontosabb, hogy alapot, értelmet találjunk az életének. Célokat, amikért élni, és küzdeni érdemes. Célpiramist építettünk, rengeteget gyakoroltunk, fejlesztettük az akaraterejét úgy, hogy kitűztünk kezdetben apróbb, s kis időn belül elérendő célokat, amiket ő hősiesen el is ért, meg is csinált. Sikerélményt, önbizalmat, hitet nyert minden jól végzett feladat által. S lassan visszaköltözött a szívébe a remény, hogy van miért élni. Bő egy év múlva már azt is tudta, hogy mihez szeretne kezdeni, mi az a hivatás, amit szívesen végezne. Szépen, fokozatosan megtanult kommunikálni, kapcsolatot teremteni, először csak velem, azután később könnyedén ment a dolog más emberekkel is. Lett egy-két kedves ismerőse, és beköszöntött a szerelem is végre. Továbbra is tartottuk a kapcsolatot, személyesen is, és telefonon is. Az egy év alatt sokszor előforduló hajnali kiborulós telefonok azonban elmaradtak, a személyes találkozások rendszeressége is fokozatosan csökkent. Lépésről-lépésre elindult egy szép leválási folyamat, ami nem jelenti, hogy a kapcsolatunk megszakadt, csupán átformálódott.

Ma tudom, hogy azóta is a férjével él, két gyermeke született, mindannyian boldogok és egészségesek. Amit nem mondhattam el neki a sok teendő, közös munka mellett, hogy minden embernek, aki a földre született, annak itt van a helye. Túl azon, hogy az élet nagyon értékes ajándék, amit becsülnünk kell, tudnunk kell azt is, hogy az élet számít ránk. Rá is, és Rád is, és minden emberre, aki megszületett. Számít arra, hogy részt veszel az életben, elfoglalva saját helyedet. Bizonyos, hogy van legalább egy olyan lény, egy olyan ember, akinek az élete értelmetlen lenne nélküled. Hiszen minden mindennel összefügg, és összeköttetésben van ezáltal mindenki valakivel közvetlenül, közvetetten pedig mindenkivel. Még akkor is, ha esetleg egyelőre nem ismered, az a legalább egyvalaki akkor is létezik, és rád vár. Ahogyan azok a feladatok is, amiket csak te tudsz elvégezni úgy, ahogyan a lényedből fakad. Senki más. Nem véletlenül vagy itt, nélküled az életből, a létezésből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni. A létezés szeret téged, és otthont adott neked ezen a földön. Egy helyet, ahonnan senki nem üldözhet el, túrhat ki téged. A feladatod, hogy megtaláld a világban ezt a helyet. Saját helyedet. S, hogy szívedben megtaláld az otthonodat. Tudnod kell azonban, s emlékezni mindig arra, hogy addig is, akkor is, amikor még nem találtál

rá a helyedre a világban, olyankor is, mindig van hely benne számodra. Létezik egy hely benne, ami csak a tiéd, nélküled üres lenne, s a világon minden megérezné, hogy valahol egy pici rés van, s ezt az űrt senki más nem töltheti be rajtad kívül. Egyedül te vagy képes erre!

Március A Lélek tüze A bimbók rügyeket fakasztottak, éledezett a természet, a levegő duzzadt a tettre kész, kalandvágyó energiáktól azon a napon, ám én csupán szobám ablakán keresztül figyelhettem az eseményeket néhány percig. Azután csengettek. Szép, szőke fiatal nő állt az ajtómban. Pontosan érkezett a megbeszélt időre. Ezt én nagyon értékeltem. Leült, s miközben kiraktam a lapokat, szabályos vonalú, csinos arcát figyeltem, s a mélybarna szemeket, amikben a kiegyensúlyozott, esztétikus külső és a minőségi öltözet ellentmondásaként szomorúság tükröződött. Néztem, ahogyan élete kirajzolódott előttem. Fiatalon ment férjhez, szerelemből, egy jómódú pár évvel idősebb, jóképű férfihez. Ám ő maga nem kényelmesedett el ettől, szorgalmasan tanult, elvégezte a főiskolát, majd szakmájában elhelyezkedett. Karrierje egyre ívelt, míg odáig nőtte ki magát, hogy 30 éves korára önálló céget vezetett. Így, amikor gyermeke megszületett, kényelmesen otthon maradhatott vele, cégét onnan is képes volt igazgatni. Az anyagi biztonságot duplán is megteremtették ő is, és a férje is. Szép házban éltek, minden földi jóval. Utazgattak. Rengeteg szabadidejük volt a kötetlen munkaidő miatt, kényelemben éltek. Kirándultak télen is, nyáron is. Gyermekük is biztonságban cseperedett. Egészségesek voltak

mindannyian, így azt lehet mondani, a hölgynek mindene megvolt, amit csak kívánni lehet. A jövőben is úgy mutatkozott, hogy ezen a téren semmi változás nem lesz. Marad minden, ahogyan van. Boldognak kellett volna lennie, amikor ezeket elmondtam, de ő csalódott volt. S hangot is adott ennek: – Ennyi? Semmi más, semmi sem történik velem? Elmondtam, hogy a dolgok csak nagyon ritkán szoktak maguktól történni, és általában azok nem a kellemesebb élmények közé tartoznak. Láttam, hogy boldogtalan, elégedetlen az életével, és nagyon magányosnak érzi magát, függetlenül attól, hogy a családja ott van körülötte. Ahhoz viszont, hogy ez ne így legyen, neki kellene valamit tennie. Valami olyat, amitől valóban felragyoghatna a lelke, és boldog lehetne. Ám az nagyon fontos, hogy jól tudjuk megválasztani azt, hogy mi is okozhatna nekünk valóban maradandó örömet. Ezen a ponton, huncut mosoly villant az arcán, és kirobbantak belőle a szavak: – Én tudom, hogy mitől lennék boldog újra. Olyan üresnek érzem az életemet. Szerelem kellene. Nagy, lobogó, és szenvedélyes, amilyen kezdetben volt a férjemmel. Iránta azonban képtelen vagyok már feléleszteni ezt az érzést, ezt a tüzet magamban. Valaki mást kellene keresnem. Nem látszik a közeljövőben valami jóképű férfi, akivel ez beteljesedhetne? Visszakérdeztem, hogy szeretne-e elválni, s valaki mással összekötni az életét? Erre ő,

teáscsészényi szemekkel meredt rám, és felháborodott hangon közölte, hogy ez szóba sem jöhet. Ne is mondjak ilyen szörnyűségeket! Esze ágában sincs elválni, szereti a férjét, a gyermekét, a családját. Ő csupán egy kis kalandot szeretne mellette. Olyat, amitől boldogabb lenne, és ez bizonyosan pozitív befolyással lenne családi életére is. Azért jött hozzám, hogy mondjam meg, mikor jön már végre egy olyan férfi, akivel ez az álma teljesülhetne, de úgy, hogy a házasságát ez ne veszélyeztesse. Legyen, mondjuk a férfi is nős, akkor biztosan nem fog butaságot csinálni, hiszen neki is van vesztenivalója. Majd folyamatos időközönként felkeresne engem azért, hogy, ha valamiféle veszély leselkedne rájuk, pletyka, rosszakarók, ami a lebukással fenyegetné őket, azokat én majd a kártyából lássam meg, előre jelezzem, hogy el tudják hárítani a fejük fölött leselkedő problémákat, így elkerülve az esetleges veszélyes helyzeteket. Megkockáztattam megjegyezni, hogy én nem gondolom, hogy ez az a dolog, ami maradandó, tartós boldogságot eredményezhetne az életében. Biztos vagyok benne, hogy ez a szerelem is elmúlik egyszer, s vele a varázs is megszűnik, és akkor pontosan ugyanott fog tartani újra, ahol most. Amiért ma is felkeresett engem. Őt azonban határozottan nem érdekelte mindez, csupán arra kért, hogy válaszoljam meg az általa feltett kérdéseket. Mondjam el mikor, hol, hogyan ismerkedhet meg egy másik férfival, s

ő milyen lesz, hogy fog kinézni, ő is szerelmes lesz-e? Nem tehetek mást, válaszolnom kell először azokra a kérdésekre, amiket a hozzám forduló ember feltesz, amik őt foglalkoztatják. Maximum abban reménykedhetek, hogy azután, ha a kíváncsisága jóllakott, kielégült, picit lehiggad, s akkor majd képes lesz kicsit rám figyelni, és meghallgatja, amit fontosnak tartok elmondani az esetében. Ez azonban a legritkább alkalmakkor történik így, ahogy jelen esetben sem ez történt. Mire elmondtam, hol, mikor ismerkedhet meg az általa vágyott férfival, s hogy mindketten úszni fognak az adrenalin-szerelemben, ő nem hogy nem higgadt le, de egyenesen felpörgött. Kacarászott, áradozott, ábrándozott, és a legcsekélyebb mértékben sem engedte meg, hogy lelombozzam lelkesedését, az én komor gondolataimmal. Ezt elkerülendő, felpattant, és nagy vidáman kiviharzott az ajtón, köszöneteket rebegve, habogva-hebegve, bájosan, szétszórtan, mint egy tini lány az első randi előtt. Visszaballagtam a szobába, néztem a széket, ahol nemrég még ült, és bánatos tekintetére gondoltam, amivel nézett rám, amikor az életéről beszéltem. Én is elszomorodtam, mert tudtam, hogy újra látni fogom azt a tekintetet. Talán nem holnap, s nem is egy hónap múlva. Lehet, hogy egy évbe is beletelik, mégis bizonyos, hogy eljön majd újra a szomorúság, a boldogtalanság ideje nála.

Szerettem volna megóvni ettől, de nem engedte. El szerettem volna neki mondani, hogy amit ürességnek érez az életében, az inkább egy feneketlen fekete lyuk, ami minden szennyet elnyel, de nem telik el vele, étvágya attól csak egyre nő. Növelve a tátongó, értéktelen feketeséget. Elmondhattam volna, hogy ez nem múlik el soha semmiféle olyan dologtól, ami kívülről érkezik. Sem szerelemtől, sem pénztől, sem utazástól, sem egyéb mástól. Mert pont ez élteti, mindig csak kapni akar, és elvenni, és falni egyre-egyre többet, nagyobbat harapni, de bármennyit is kap, soha nem elég. Mindig egyre mást, újabbat akar majd, amitől még nagyobbra duzzad, és így tovább, amíg „kisgömböccé” változva végül felemészti, elsorvasztja őt is teljesen. Felfalja elevenen. Éppen ezért nem szabadna táplálni, hadd pusztuljon éhen! Elárulhattam volna a hölgynek, hogy csak úgy szabadulhat meg tőle, ha nem táplálja többet… A sötétség ellenszere a fény. Az a fajta fény, ami bennünk parázslik. Lelkünk olyan, mint egy kis szentély, amiben néhány aranyág alatt szunnyad az öröklét parazsa, mellette olajként fénylik a hit, ami ha csak gyufafejnyire is élénkül bennünk, elég egy pillanat, egy elhatározás, egy apró mozdulat, és máris fellobban lelkünk lángja. Igen, igen. Lelkünk csupán ettől a pillanattól él, örökké. Ezzel nyeri el az isteni, az örök, a határtalan létét. Ha meggondoljuk, nem is lehetne másként. Ha készen-kötelezően kaptuk volna, akkor csupán

marionett bábuk lennénk az élet bábjátékában, s nem hasonlíthatnánk Teremtőnkre. Az isten, az ős-ok; senki sem teremtette, önmagától, önmagában létezett. Önmagát hívta életre, amikor teret, helyet, alkalmat teremtett az életre, s önmaga szikrázva áradt ki, öltött alakot, megszámlálhatatlan formában elrejtőzve benne. Mondhatjuk, hogy álruhába öltözött. Megteremtve ezzel a lehetőséget, hogy a számtalan szikra ott a milliónyi test-ruha alatt önmagára ébredjen, és igaz önmagát kifejezésre juttatva, életre keljen. S ekkor, az a sok-sok lény kicsiben megcselekszi azt, amitől isteni lesz. Megteremti, életre hívja önmagát, önmagától. Ha minden született, teremtett lélek együtt ezt megcselekedné, az összességből isten arca ragyogna a világban, élő másaként önnön magának. Ezáltal válhatunk mi is istenivé, égő lelkünk által, a lobogó, kiolthatatlan szeretet által. A potenciált születésünktől fogva hordozzuk magunkban, lelkünk önmagában egy komplett kis csomag, amelyben minden megtalálható, hogy a nagy alkímia végbemenjen, létrejöjjön az örök élet elixírje. Az isteni nektár, ami átitatja, s örökkévalóvá varázsolja azután életünket. Ami megédesíti a legkeserűbb pillanatokat is, és elűzi a sötétséget, kitölti az ürességet. Maradandóan, elolthatatlanul világít, aranyló fényével beragyogja a mindenséget. Tehát, ha a szép szőke hölgy megengedte volna, elmondtam volna, hogy a boldogtalanságát nem azzal űzheti el, ha egy új férfit birtokol, új

szerelmet követel, hanem csakis úgy, ha nem elvenni, megszerezni akar, hanem éppen ellenkezőleg. Tenni, adni valamit. Bármit, és az mindegy, hogy egy eszméért teszi, egy emberért, vagy egyéb másért. A lényeg, az volna, hogy önzetlenül, csupán a cselekvésben rejlő örömért adjon, tegyen. Ez a szeretet természete. A lelkünk természete, az önzetlenség, az adakozás, a teremtő erő. A szeretet mindig adakozik, sohasem birtokol. S akkor adsz igazán, amikor önmagadból adsz. Amikor önmagadat, a benned élő szeretetet, idődet osztod meg másokkal. Szeretsz olvasni? Olvass hangosan, olvass el egy mesét egy kisgyermeknek! Sajátodnak, vagy másokénak, vagy a senki gyermekeinek, az árváknak. Szeretsz kirándulni, szereted a természetet? Ültess néhány növényt, szedd össze egy parkban a szemetet, vagy ha módodban áll szervezz táborokat, vagy utazást olyan embereknek, akiknek önerőből erre nem telne! Oszd meg velük az örömöt, a szépséget, kalauzold el őket olyan tájakra, aminek harmóniája megérintette, felemelte a lelkedet! Szereted az állatokat? Oly sok mindent lehetne tenni értük, hogy élhessenek, hogy ne szenvedjenek. Tégy bármit, amit csak szeretnél, legyen akármilyen apróságnak tűnő dolog is akár! Csak tégy, és oszd meg valakivel, másokkal, akár egyetlen lénnyel! Légy fény az életükben, légy egy másodpercnyi simogatás lelkűknek, kicsi

láng, ami mellett biztonságban átmelegedhetnek, egy őszinte mosoly, amibe belefeledkezhetnek, egy ölelés, amiben megpihenhetnek, békére lelhetnek. Ezek azok a cselekedetek, amik bensőnkben felélesztik a tüzet, ami azután belülről átmelegít, és elűzi a bánatunkat, ürességünket. Mivel a szeretet belőlünk fakad, nem a külvilágból, ezért soha semmi, senki nem foszthat meg többé ettől a melegségtől, boldogságtól bennünket. Sem esemény, sem ember, semmi ami kívülről érkezik, nem billent ki többé, nem foszthat meg lelki békénktől. Soha semmi sem árnyékolhatta volna be még egyszer oly mélyen azokat a nagy barna szemeket. Bármi történne is, a hölgy szemei mindig aranyló mézfényűen ragyoghattak volna, ha meghallgatott, megértett volna engem, s aszerint cselekedett volna. Így azonban az ékkőként ragyogó szempár képét, csupán az ideák mezején őrzőm, s várom, hogy egyszer megtalálja a gazdáját.

Április A jövő nemzedéke Látszólag ingerülten, meglehetősen felindultan viharzott be az ajtómon. Igazából azonban sokkal inkább volt zaklatott, és elkeseredett. Temperamentumából, jellembéli jellegzetességeiből adódóan azonban, így nyilatkozott ez meg. Olyan intenzíven, elsöprően, mint a tűz narancsos izzásának színe, amit hajszínként viselt. Tökéletes választás volt, így nézve, abszolút illett hozzá ez a színvilág, ez a hajviselet. Szakmai szemmel nézve – fodrászként is – ugyanígy láttam. Tökéletes harmóniában volt a vörös haj, az enyhén rézszínűre barnított bőr, a zöldeskék szemek. Fiatalos, élénk, piknikus természetű Hölgy ült velem szemben, és türelmetlenül, kissé felpaprikázva várta, hogy beszéljek. Ennek megfelelően el is kezdtem. A lapokban a jelen látszott problémásnak, nem a múlt. Az otthonával, férjével, munkájával, egészségükkel, s anyagi biztonságukkal minden rendben lévőnek látszott most és a jövőben is. A jelen nehézsége az egyik gyermekükhöz kapcsolódott. A lányka felnőtt, 18 éves lett, pályaválasztás előtt állt, s az, amit választani szeretett volna magának, szöges ellentétben állt az édesanya elképzeléseivel. Ez volt a konfrontáció kiváltó oka. Azonban nem ez volt az egyetlen oka. A problémák évekkel ezelőtt kezdődtek, amikor a lányka serdülni kezdett, annak minden velejárójával együtt

természetesen. Biztosan mindenki tisztában van vele, milyen jellegű dolgokra is gondolok, akinek volt már dolga tinédzser gyermekkel. Tiszteletlenekké válnak, szemtelenek lesznek, feleselnek, füllenteni kezdenek, s időnként a barátok, szerelmek kedvéért elhanyagolják kötelességeiket, mint a tanulás, házimunka stb. A hölgy maga is helyeslően bólogatott, amikor ezeket elmondtam. Azt szerette volna tudni, hogyan vehetné rá gyermekét, hogy a helyes utat, az általa javasolt utat kövesse. Megkérdeztem, mitől olyan biztos benne, hogy az általa javasolt életpálya a legmegfelelőbb a gyermekének? Ő annak rendje-módja, és meggyőződése szerint le is vezette nekem: – Tudja, én úgy vélem, hogy a mai nehéz világban egy gyermeknek mindenre fel kell készülnie. Akár arra is, hogy a születési helyét el kell hagynia ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Ezért nagy szükségét látom annak, hogy beszéljen idegen nyelveket. Legalább az angolt és a németet. Ezzel, idáig tökéletesen egyet is értettem, bólintottam tehát, hogy igen, értem, és én is így gondolom. S mivel én híresen csak magyarul beszélek, nem felejtettem el magamban hálát adni a Gondviselésnek, hogy ezzel együtt nincsen komoly veszélyben az életem, az életben maradásom. Ő pedig közben folytatta: – Emellett azonban azt is fontosnak tartom, hogy olyan szakmát válasszon, amire szükség

van, s talán mindig lesz is. Például tanuljon ügyvédnek, vagy orvosnak. Ezen a ponton majdnem, de csak majdnem elsodort a gondolat, hogy milyen érdekes ez, engem is orvosira szántak, fel is vettek, én meg helyette bátran (mások nem ezt a szót használták rá) fodrásznak mentem. Most pedig, mint kártyavető, elemző, jós – ki hogyan nevezi –, ülök itt vele szemben. Akkor, és ott azonban, kizártam ezeket, a merengéseket, és száz százalékosan rá figyeltem. Láttam, ahogy egyre dühösebben mondja tovább: – A gyerekem viszont nem akarja ezeket. Nem tudom, de néha úgy érzem, már csak azért sem, hogy engem bosszantson vele. Biztos, hogy én is hibás vagyok, hogy idejében nem tanítottam móresre. Nem tanulta meg a pénz értékét, hiszen mindent a feneke alá toltunk egész életében. Sosem kellett eddig magáért, s a zsebpénzéért megdolgoznia. Én pedig félek, hogy ostobaságot csinál, hiszen nem lehetek ott, amikor a jelentkezési lapot kell kitöltenie. Az ír rá, amit akar. – Értem én, de mit akar ő? – Több dologgal is előhozakodott, de azok mindegyike olyan, amiből szerintem éhen halni lehet csak. Például, hogy szociális gondozó, vagy valami állatokkal, legfőképp lovakkal kapcsolatos foglalkozást szeretne. De azt ön is beláthatja, hogy ezek mindegyike nagyon, sőt egyre inkább, túl kevés havi jövedelmet teremtene. Én pedig nem akarom, hogy később nélkülöznie kelljen, csak mert most ostoba, és lázadó.

Azért jöttem, hogy mondja el nekem, hogy mi látszik ezzel kapcsolatosan a jövőben. Sikerül észhez téríteni a lányomat? Vagy mi az, amit ön szerint tanulnia kellene, hátha arra hajlandóbb lenne, mint, amiket én javasoltam neki. Így aztán eléggé összetett feladat elé néztem. Alapból, annyi bizonyos volt, hogy, ha csak valami villám nem üt be, a lányka sosem fog ügyvédnek, vagy belgyógyásznak, vagy bőrgyógyásznak, vagy nőgyógyásznak, vagy gyerek-gyógyásznak, vagy bármilyen egyéb „gyógyásznak” menni. Megértettem az Édesanya aggódását gyermeke jövőjéért. Ugyanakkor, anélkül nem állíthattam, hogy a lány számára az általa felhozottak bármelyike lenne a helyes út, amíg meg nem vizsgáltam a gyermeket életút, életfeladat tekintetében. Ez ugyanis legalább annyira fontos, mint az anyagi szempontok, amiket figyelembe kell venni. Nekiláttam tehát az elemzésnek. Időbe telt, míg a sarkalatos pontok kirajzolódtak előttem. Ám akkor, annak megfelelően az anyukával is megosztottam őket. – Sajnálom, hogy ezt kell mondjam önnek, de a lányának igaza van abban a tekintetben, hogy állatokkal kapcsolatos, és szociális jellegű munkát szeretne végezni, s ennek megfelelően tanulni. Csalódott tekintete, nem térített el, hogy a gondolatokat tovább fűzzem: – Ha hajlandó lenne ezt elfogadni, s alapként belekalkulálni a tervezésbe, talán születhet olyan megoldás, ami mindkettőjüknek megfelelne. – Mire is gondol például, pontosabban?

– Arra gondolok, hogy az állatokról való gondoskodás, és a szociális, segítő jellegű tevékenység nem zárja ki például az orvosi egyetemet. Állatorvos is lehetne belőle. Akár itt Magyarországon, akár külföldön, ha a nyelvekre is hangsúlyt fektet emellett. Ugyanannyira orvos az állatorvos is, és ugyanolyan értékes, nemes hivatás ez is. – Jó, ezt még talán el is tudnám fogadni, bár nem igazán örülnék neki, mert hát az állat mégis csak állat. Ne értsen félre, szeretem őket, nekünk is van otthon egy kutyánk. És természetesen nagy szükségünk van rá, szeretjük, és az állatorvosunk is megmentette az életét már egyszer, amiért nagyon hálásak vagyunk. Én csak azt mondom, hogy ezzel együtt az állat nem ember, hanem állat. Nem bántásképp mondom persze! – Igen, értem én, az állat az állat, a föld pedig föld, s az ember pedig sajnos eléggé elveszítette a kapcsolatot ezekkel. – Igen. De a lányom lovászlányka akar lenni, meg ilyenek, az állatorvost sosem említette. Ráadásul mondja már meg azt is, hogy most már mindig ilyen tiszteletlen lesz velem? A kérdést elengedtem a fülem mellett és csak a lényegre koncentráltam: – Nos, úgy vélem, felvethetné neki ezt a lehetőséget, de kérem, hogy ne az orvosra, mint fogalomra erősítsen rá közben, hanem az állatorvosra, mint az állatok segítőjére. Értse meg, és értesse meg vele, hogy az állatokért, és a földért is nagyon sokat lehetne, s kellene tenni. Karitatívan legfőképpen. Ehhez azonban szükség

van egy stabil anyagi biztonságot, sőt bőséget adó hivatásra. Amit azután meg lehet osztani a rászorulókkal. Állatmenhelyekkel, állatvédőkkel, természetvédőkkel stb. közösen munkálkodva. Tetszik érteni, hogy miről beszélek? – Igen, értem, értem. Azt hiszem ez jó lesz. S ha ebben dűlőre jutunk, a kapcsolatunk is rendeződik szerintem – válaszolta meg a saját, függőben hagyott kérdését is. – Köszönöm, köszönöm szépen! Most viszont rohannom kell. Elnézést kérek ezért, de azonnal beszélni szeretnék a lányommal, s ha most sietek, még pont elcsípem a külön angolja előtt. Ezzel nagy hirtelen, épp olyan sebbel-lobbal, mint ahogy érkezett, kiviharzott a szobából, és elment. Én pedig magamra maradtam a beszélgetésünk alatt felmerült gondolatokkal. Tiszteletlenség a szülők felé, az édesanyák felé. Miért van ez? S hová vezet, ha ilyenek a gyermekek, hisz ők a jövő nemzedéke. Mit kellene, hogy tanuljanak? Nos, a jól jövedelmező szakmát adó tanulmányok mellett néhány dolgot még a fejükbe vehetnének. Az élet, az energia szerves kifejeződése. Mindenhez szükség van erre az energiára; a mozgáshoz, a lélegzéshez, a látáshoz, a növekedéshez, az anyagcseréhez, minden megnyilvánuláshoz, s minden munkához. A múltba tekintve egyértelművé válik, a régebbi emberek sokkal mélyebb tudása, pontosabb természetismerete. Történeteikben mind tudták (gondolhatunk a Prométheuszi

regére is akár), hogy a tűz ereje kétes adomány: ami melegít, az fel is perzselhet, ami erőt ad, fel is emészthet, ami életet ad, épp olyan könnyen el is veheti azt. E mély igazságot megértve, felül kerekedhetünk a duális jó-rossz fogalmon, s bele merülhetünk ezáltal a teljességbe, összeolvadásba egy kis időre. A föld tisztelete ősi időkbe nyúlik vissza, amikor azt szentnek tartották. Egy nagy szellem megtestesülésének, melyben a természet valamennyi jelensége megnyilatkozik. Az indián gyerekek tisztában voltak azzal, hogy mi emberek is földből vagyunk, a föld pedig belőlünk, s hogy közös anyánk, a föld ezáltal, minden velünk együtt rajta élőnek; ezért szeretjük testvéreinkként az állatokat és a növényeket. Eleven kapocs köt össze minket, hiszen ugyanazt a levegőt lélegezzük be, ugyanazt a vizet isszuk, ugyanaz a csillagtakaró borul mindünkre, minden holdfényes éjszakán. Mára azonban a legtöbb, magát fejlettnek tartó ember elfeledte ezeket a szent igazságokat. „a civilizált ember végigmasírozott a Föld felszínén, lábnyomában pedig sivatag támadt.” A föld minden élet anyja, s otthona. Mégis, manapság sűrűn előfordul, hogy felnővén a gyermek lenézi anyját, s megtagadja származását. Ám ugyanúgy, ahogy szülőföldünktől, spirituális és természeti gyökereinktől elfordulunk, elfeledkezünk, ugyanezen az elven válhatunk tiszteletlenné családi vonatkozású gyökereink felé is.

Iparosodás közben a nemzetek kosznak kezdték tekinteni a földet, ami csak bepiszkítja őket. Beton-dzsungeleinkben, aszfalt útjaink és gondosan nyírt gyepünk mellett, városi, rohanó életünk elszakít minket az élet forrásától. A földtől eltávolodva elfeledkeztünk annak igazságáról is, hogy a bennünket életben tartó összes táplálék egyszer maga is élt, és minden élelem közvetve, vagy közvetlenül a földből, a földtől származik. „Mindenek anyját énekelem, Gaiát, A szilárdat, Ő a legősibb, Ő táplál mindent a világon, Amit csak az isteni föld tart a hátán…” A Földbolygó, ahol élünk, egy hatalmas, organikus szervezet, ha globálisan tekintjük. Nincs olyan szeglete, amely ne élne maga is, vagy ne adna életet, életteret, lehetőséget az életre. Ezért ideje lenne bevezetni szótárunkba a holisztikus kifejezést, s értelmének fényében tekinteni magunkra, és a világra. Ne csak részleteiben nézzük, elemezzük a dolgokat, hanem összességében is vessünk rá egy pillantást! A hólizmus kifejezés (a görög holosz szóból származik) és a teljesség figyelembevételét jelenti. Az egészség is, bizonyos szempontból, egyfajta szinonimája a teljességnek. „Egészségen tökéletes fizikai, szellemi és szociális jóllétet értünk, nem csupán a betegség vagy fogyatékossághiányát”. WHO Mert a holisztikus megközelítés, a fenntartható fejlődés, a fenntarthatóság, élhető környezet és élet definíciója, alapja lehet. A mai világban pedig

minden eddiginél nagyobb szükség van az ilyenfajta, előremutató szemléletváltásra, hiszen környezetünk lassacskán alig-alig élhető. S nem csak számunkra, de minden más élőlény számára még inkább tragikus a helyzet. Földanyánk haldoklik, a Világ élő szíve leállni készül, élőlények láncából fűzött keringése mára az összeomlás szélén áll. Testének újabb elhaló szövete, minden egyes értelmetlenül elpusztult élet. Mert az emberek sejtszinten mérgezik önmagukat, és minden mást. Élősködő, rákos sejtburjánzásokkal telítve a testet, amely hordoz bennünket. Amit ma művelünk, az a legszolidabb megfogalmazásban is ön- és közveszélyes. Gyilkos és öngyilkos tevékenység. Ilyen alapon pedig más esetekben büntetésre, vagy kötelező gyógykezelésre ítélünk embereket. Amikor pedig óriási méretet ölt ez, valahogy kikerül a látóterünkből, s ezért úgy hisszük talán, hogy retorzió nélkül tehetjük, amit teszünk. Azonban mindennek megvan a böjtje, ennek is. „Büntetésünket” sem kerülhetjük el, ha így folytatjuk. Saját tetteink következményei mindig visszahatnak ránk, ez a világ rendje, és ez alól nem lehet kibújni, nincs semmi, ami felmentést adhatna nekünk. Felelősséggel tartozunk önmagunk, és a velünk egy környezetben élő lények életéért, akár akarjuk, s tudjuk ezt, akár nem. „a nemtudás nem mentesít, a bűn elkövetésének következményei alól.” Ezért amit elsősorban tehetünk, hogy megpróbáljuk meglátni, hol, hogyan követünk el

hibát, s igyekszünk kijavítani, jóvátenni azt, és a jövőben nem követni el újra. Itt az ideje az emberiség rehabilitációjának. Máskülönben gyermekeinket, s az ő gyermekeiket, unokáinkat, tulajdonképpen halálra ítéljük, egy bolygón, ahol küzdeniük kell az életben maradásért, de nem csak a napi betevőért, hanem a vízért, a levegőért, a regeneráló és nem pusztító napfényért. Félő, hogy kilátástalanná válik a küzdelmük, ha mi most nem teszünk semmit. Ők hiába tennének bármit is, akkor már valószínűleg késő lesz, és esélytelenségükért mi leszünk a felelősek. A reménytelenségtől megfakult tekinteteik lesznek tükreink. Még ezelőtt, még most, amíg tehetünk mást, nézzünk inkább tükörbe, és önmagunkba ott mélyen, s tegyük fel a kérdést magunknak: ezt akarjuk? Vagy tenni ellene? Mert talán még tehetünk. Sokat talán nem, de lehet, hogy éppen annyit, ami arra elég lesz, hogy a későbbi gyermekeknek legalább minimális esélye legyen. Egyetlen kósza reménysugár a szemükben, fénysugár az életükben lehet a Te cselekedeted. Kérlek, nyújts hát segítő kezet: Tedd meg, ha teheted!

Május A kéz, amely a bölcsőt ringatja A május az év legkedvesebb hónapja számomra. Nemcsak azért, mert e hónapban van a születésnapom, hanem mert imádom a nyíló orgonák illatát, virágzását. A levegő a kibontakozó életek megannyi illatát árasztja, és anyák napja is május elején van. Nem, mintha úgy gondolnám, hogy csupán egyetlen napon kell szeretni, tisztelni a szülőket. Ez csupán egy alkalom arra, hogy kifejezésre is juttassuk érzéseinket. Ha máskor nem is, ilyenkor mindenkinek valóban adott a lehetőség. Különösen örültem azért a vendégemnek, akivel együtt lebegett be az ajtómon ez a csodálatos illat. Érezhetően hordozta magán, azt a semmivel sem összehasonlítható energiát, ami magában hordozza az új életet. Végigtekintettem a vendégemen. Néztem vékony alakját, lapos hasát, hosszú ujjait, vállig érő göndör barna haját, merengő kék tekintetét, és azon tűnődtem, vajon tudja-e már egyáltalán, hogy kisbabát hord a szíve alatt? Még mialatt elhelyezkedtünk egymással szemben, a kártyavetésre készülődve is azon morfondíroztam, vajon várja-e, és átérzi-e, milyen gyönyörű, nemes, ugyanakkor felelősségteljes dolog anyává válni. Egy életen át tartó önzetlen szolgálat. Egyetértek Osho-val, hogy nem csupán egy gyermek, hanem egy anya is születik ilyenkor. Jó

esetben legalábbis ez zajlik, mert máskülönben borzalmas dolgok történhetnek. Elkezdtem kirakni a lapokat, s azok egyértelműen az anyaság, gyermek születése körül forogtak, így tehát biztos voltam benne, hogy nem tőlem tudta meg, hogy gyermeket vár. Ahogyan az is látszott, hogy meglehetősen megijedt ettől. Bizonyos tekintetben kényszerpályán mozgott, mert úgy néztem, mire kiderült, hogy a bébi a pocakjában van, már elmúlt 12 hetes. Annyira komoly gond nem látszott, hisz a gyermek apja is mellette volt, nem zárkózott el a gyermek érkezése elől, bár őt is váratlanul érte a hír. Közös otthonuk is, anyagi biztonságuk is megvolt. A leendő édesanya szeméből még is megállíthatatlanul folytak a könnyek, mire ezeket elmondtam. Érdeklődve figyeltem. – Tudod – kezdte szipogva –, mindenki totál idiótának néz. Mert mindenki szerint úsznom kéne a boldogságban, de én semmi mást nem érzek, csak azt, hogy félek. Mindentől. A terhességtől, a szüléstől, sőt még a saját születendő gyermekemtől is, akit a hasamban hordok. Meg hogy mi lesz azután, ha megszületik. Igazából fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Egyáltalán nem voltam erre felkészülve. Úgy volt, ahogy mondtad. Mire kiderült, már semmit sem tehettem ellene, bár valószínűleg amúgy is megtartottam volna, hiszen mégiscsak egy gyerek.

Ezen a ponton fontosnak tartottam felhívni a figyelmét, hogy ilyen halmozott szorongás és félelem feldolgozás nélkül kellemetlen dolgokhoz vezethet. Olyanokhoz, mint a pánikbetegség, vagy egyéb más pszichés zavar. Ezért javasoltam, hogy keressen fel egy szakembert. Pszichológust, vagy mellé kineziológust is, aki segíthet, hogy a félelmek feldolgozásra, elengedésre kerüljenek. – Megelőztelek – felelte. Már járok pszichológushoz, a depressziómra gyógyszert is szedek, olyat, ami nem árt a babának természetesen. De nem igazán válik be. Az agyamat ugyanis nem állítja le, és minél többet gondolkodom, annál jobban félek. A legnagyobb baj pedig az, hogy nincsen senki, akivel átbeszélhetném ezeket. Mindenki az orvosom, a szüleim, csak sorolja a közhelyeket nekem megnyugtatásként, hogy majd meglátom, milyen aranyos lesz, és milyen jó lesz. Húsz év múlva valószínűleg azt fogom érezni, hogy ő az életem értelme, és így tovább. De mi lesz azalatt a húsz év alatt? Ezek engem egyáltalán nem segítenek ki a depresszióból, és nem segítenek felkészülni a jövőre. Az, hogy harminc év múlva, visszatekintve tudni fogom, hogy jaj, de szép is volt az elmúlt idő, nem segít abban, hogy a jelent, a mát, és a holnapot is jól tudjam megélni. Így tehát a gyermekvárás körüli depresszióból kellett kisegítenem. Nem ment egyik napról a másikra, s talán az is segíthetett, hogy én nem soroltam klisés sablon szövegeket arról, hogy boldognak kéne lennie, mert csak! Nem akartam azzal áltatni, hogy fölösleges gondolkodni, mert

miután a bébi kibújik, ő varázsütésre tudni fogja, mikor, mit tegyen. Én igenis úgy gondoltam, nem rossz dolog az, hogy fel szeretne készülni. Mert egyáltalán nem mindegy sem a gyermek, sem az ő, sem a párja szempontjából, hogy anyaként, s mellette nőként is, hogyan áll majd helyt. Igenis rengeteg hibát el lehet követni gyermeknevelés közben. A mi szüleink is elkövettek jó néhányat, biztosan emlékszünk rá. Természetes, hogy senki sem tökéletes, de igyekeznünk kell tanulni, a múlt hibáiból, hogy legalább azt ne ismételjük, ne kövessük el, amit ellenünk elkövettek. Ez egyáltalán nem kis feladat: a szülői mintákat nem lekövetni, hanem feloldani. Bizonyos, hogy ettől még mi is elkövetjük majd saját tévedéseinket, hibáinkat. A lényeg, hogy minél tudatosabbak vagyunk, annál kevesebb ilyen lesz, s azokat sem ismételjük meg kétszer. A jelen helyzetben innen kellett indulnunk, hiszen adott volt a születendő gyermek, a születendő anya és a depresszió. Amit közel három hónap rendszeres beszélgetéssel oldottunk fel. Beszélgettünk arról, hogy az anyaságnak, és a nőiségnek is megvan, és meg is kell, hogy legyen a helye, és az ideje. Arról, hogy az ő felelőssége megóvni ezt a gyermeket mindentől, amitől csak módjában áll, hogy ő lesz az otthon melege, ami biztonságot, harmóniát nyújt, támaszként szolgál a vele együtt élő lényeknek. Tervet készítettünk (nem viccelek) nagyon komolyan arról, hogy mik azok az értékek, amiket szeretne megtanítani majd a gyermekének. Olyan

értékek, amik az életet értékessé, élhetővé, boldoggá, lelkileg biztonságossá tehetik számára. Értékek, amik által jó emberré válhat, de olyan jó emberré, aki emellett lelkileg stabil, erős is. Akit nem darál le az élet, nem tudnak félreállítani oly egyszerűen az ilyen értékeket nélkülöző emberek. Arra vonatkozóan is kutató és gyűjtő munkába kezdtünk, hogy egészen kicsi korától kezdve milyen típusú játékokat, meséket, mesekönyveket szerezzen be, amik segítségére lehetnek a célzott nevelésben. S ha nem találtunk olyat, hát kitaláltunk egyet-kettőt. Így azután már felkészültebbnek érezte magát, s ezzel együtt elmúlt a depressziója is. Végigcsináltuk mindezeket, mert bár váratlanul érte a feladat, ami az áldott állapotából adódóan hirtelen adódott, mégis, ebből a helyzetből kiindulva végül felfogta, mi több, mélységében átérezte ezen egyszerű szavakat: „a kéz, amely a bölcsőt ringatja, a világot igazgatja.” Az adott esetben ezt a depressziós helyzetet, megelőzni nem volt módom, és a fiatal anyukával nem beszéltem arról, hogy mennyivel jobb lenne pedig elejét venni az ilyeneknek, most azonban elmondhatom. Nem ítélek el senkit azért, ha terhességi, vagy szülés utáni depresszióba esik, sőt, ha hozzám fordul, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek. Azért sem vádolok senkit, ha a gyermekével türelmetlenebb, agresszívabb, mint kellene.

Mégis fontosnak tartom elmondani, hogy mindkét esetben igenis, ő is hibás, és tehet arról, ha így alakul. Ugyanis ezek, és az ennél sokkal szélsőségesebb, borzalmas, tragikus esetek is, azt gondolom, hogy a tudatosság hiányából, s a felkészületlenségből adódnak. Ha az emberek csak annyira tudatosak lennének, hogy elgondolkodnának azon: akarnake gyereket, és igazán gyereket önmagáért, s az anyaságért, nem pedig segélyekért, kedvezményekért, pótlékokért, férjfogás szándékával, vagy egyéb más kétes indítékkal –, s annak megfelelően élnének szexuális életet, akkor nem kellene arról vitatkozni, hogy etikailag helyes-e az abortusz egy olyan világban, ahol adott a fogamzásgátlás lehetősége. Úgy gondolom, hogy a tudatosság mellett minden embernek kell, hogy legyen annyi önismerete, önkritikája, hogy fel tudja mérni, egyáltalán alkalmas-e az anyaságra és a gyermekneveléssel járó feladatokra. A leendő szülő kötelessége, felelőssége volna felmérni, hogy ő maga, és a körülményei alkalmasak-e, készen állnak-e, hogy egy gyermekéletért vállaljon elkötelezettséget. Azért azt mindenképpen lássuk be, hogy nem kötelező sem áldott állapotba kerülni, sem szülni mindenkinek. Aki lelkileg instabil, és idegroncsként rángatná, tángálná át az életén a gyereket, aki nem tud otthont, családot, ételt, ruhát biztosítani számára, vagy a tanulmányait fedezni, támogatni, önzetlenül, szívből szeretni, az ne szüljön, addig, amíg tudatos munkával el nem hárította az

akadályokat, és fel nem készült a szülői szerepre, ami egy életen át tartó, huszonnégy órás szolgálat! Hány és hány árva, vagy kallódó, meggyötört lelkű, sokszor sajnos testileg is bántalmazott gyermeket látunk, akiket nem a külvilág, nem idegenek, hanem saját szülője, szülői nyomorítottak meg. Ritkán szándékosan, de rendszerint mégsem akaratlagosan bántották őket, csupán kimerültek a szülők, vagy felkészületlenségükből adódóan tehetetlenségükben dühösek, hirtelen, ha „elszakad a cérna” hibákat követhetnek el. Súlyos, nehezen, vagy egyáltalán nem helyrehozható hibákat. Amiket rögtön utána megbánnak, de a következő összeomlás, túlfeszített állapot közben újra megismételnek, elkövetnek. Az ilyen hibák elszenvedői, a gyermekek, azután felnővén, komoly lelki sérülésekkel szintén valószínűleg kevés jót lesznek képesek továbbadni, hiszen ők sem ismerik a szülő és a gyermek közötti gyengédség varázslatos hatalmát. Mindez nem kellene, nem szabadna, hogy így történjen. Megelőzhető, s megakadályozható lenne azáltal, ha mindenki önvizsgálatot tartana, mielőtt gyermeket vállal, s önismeretre tenne szert. Tudatosság, önelemzés, önismeret, önfejlesztés! Ezek azok a jellemvonások, tulajdonságok, értékek, amiket, ha minden ember képviselne,

boldogabb és testileg-lelkileg lehetne a világ apraja és nagyja.

egészségesebb

Június Az igazság ára Ritkán látok ilyen gondosan rendezett, mégis minden harmóniát nélkülöző külsőt. Egy magas, kreolra szoláriumozott bőrű, ápolt műkörmű nő ült velem szemben. Egyfolytában mosolygott. Tényleg. Már-már megkérdeztem, hogy zavarban van talán – amiről babráló keze, és meglehetősen merev testtartása árulkodott –, s azt igyekszik leplezni ezzel? Végül inkább megnyugtattam néhány szóval, s vártam, hogy picit ellazuljon, amíg a lapokat kevertem. Szemmel láthatóan nem oldódott a feszültsége, az arcán rendületlenül ott feszült a reklámmosoly. Minden ruhája gondosan egymáshoz illő, s a zöld valamely árnyalatában pompázott, itt-ott némi fehér mintával, vagy betéttel. Egymáshoz illeszkedtek, vele azonban valahogy egyáltalán nem harmonizáltak. Hogy a szín tette-e, vagy a ruha szabása, nem tudtam megfejteni, de érzetemet megkoronázta, amikor seszínű, frissen festett hajára tévedt a tekintetem. Szakmai szemmel megállapítottam, hogy nemrégiben még eléggé sötét hajszínt viselhetett, amiből egyszercsak szőkét szeretett volna valószínűleg. Ennek eredményeképpen, erősen kiszárított se szőke, se vörös színű, durva szálú, hosszú hajjal díszelgett. Teljesen olyan volt, mint, ha szalmaszálakból lenne. Egyáltalán nem illett sem a fazon, sem a szín, a természetesen is sötét tónusaihoz, lágy vonásait pedig, szinte teljesen eltompította, amitől úgy nézett ki, mintha nem is

lennének arccsontjai, pirosító ide, vagy oda. Igazán nem értettem, mivégre művelte ezt magával? Neki ez tetszik? Mindenesetre kezdett túl sok kérdés formálódni bennem, a válaszokért természetesen a kártyapaklimhoz fordultam. Úgy látszott, hogy a hölgy egyfolytában szerelmes volt az elmúlt években. A sok kapcsolat közül végül egy sem fordult komolyra. Ráadásul ő mindvégig, minden kapcsolata alatt magányos, elzárkózott volt a saját lelkében, és szinte láthatatlan. Most is van egy komoly kapcsolata, s eljegyzésre készülnek, de a lapok szerint lelkileg semmiféle kapcsolódás nincsen most sem, ezzel a férfival sem. Mivégre akkor az eljegyzés? Két idegen között biztos, hogy jó ötlet? Ha két év alatt idegenek maradtak egymás számára, akkor valószínű, hogy az eljegyzés sem hozza közelebb egymáshoz őket. Na jó, nem kell nekem mindent érteni, sem mindennel egyetérteni. Inkább elmondtam, amiket láttam, a kérdések nélkül. Mosolyogva közölte, hogy így van, de ő boldognak érzi magát, és a múltbéli kapcsolatokban is az volt egy darabig, nem érti, miért mondom, hogy magányos volt. Amikor már nem érezte boldognak magát a kapcsolatában, akkor mindig kilépett belőle. Jobban megnéztem a lapokat, de ott bizony nem volt sem „Happy”, sem „End”. Úgy nézett ki, hogy egy fél éven belül ennek a legújabb románcnak is véget vet. Még mindig mosolyogva tiltakozott, hogy nem, ő nem, most nem, ezt nem. Szerinte rosszul látom. Nem érti miről beszélek.

Én is egyre kevésbé értettem. A szája mosolyog, a szeme nem, és az egész testbeszéde, külseje arról árulkodik, hogy igenis boldogtalan. Ő pedig váltig állítja, hogy nem az, sőt. Összeszedtem minden koncentrációs, intuíciós képességemet, és nekiveselkedtem egy új kirakásnak, ami konkrétabban, mélyebben mutatja az eseményeket, és bíztam benne, hogy ez feloldja a dilemmát, s vele a helyzetet. Kezdett lassan letisztulni a kép. A sok kapcsolat, mind eljegyzésig jutott, azután a nő pánikszerűen zárta le sorban mindegyiket, amikor feleségül akarták venni. Minden kapcsolatban eltérő külsővel, hajszínnel jelenítették meg a lapok. S akkor hirtelen megértettem. A szalmaszín hajat, a faramuci külsőt, és mindent. Komolyan mondom, hogy Júlia Roberts jutott eszembe, az Oltári nő – című film főszerepében. Látta valaki? Az volt a lényege röviden, hogy a főszereplő nőnek kismilliószor megrendezik az esküvőjét, amiről ő az utolsó pillanatban, mindig megpattan. Végül aztán persze emberére akad, aki rájön miért is viselkedik így, megoldja, feleségül veszi. Nos, tudtam, hogy ahhoz, hogy ez a hölgy férjhez menjen szintén megoldások, feloldások kellenek. Hasonlóképpen ugyanis, mint a filmben Júlia, ő is olyan szinten akart megfelelni mindig az éppen aktuális szerelmének, hogy lassacskán teljesen el is felejtette ki is, milyen is ő valójában. Kis híján megkérdeztem a velem szemben ülő nőtől, hogy „Igazából hogyan szereti a tojást?” De

ha nem látta a filmet, nem értette volna. Ezért inkább beszélni kezdtem. – Látom, szereted a változatosságot. Az elmúlt években mindenféle hajszínnel látlak téged; barnán, vörösen, melírosan, feketén, és most a szőke irányába igyekezve. – Igen, ez így igaz – felelte kedvesen. – Gondolom a szerelmed kedvenc hajszíne a szőke. – Igen, de nekem is tetszik. – Ezt a ruhát te választottad? Nagyon szép színe van, szeretem a zöldet én is. – Együtt vettük a plázában, igen. Köszönöm! Sajnálom, ha csalódást okozok, de eddig bírtam, és nem tovább. Én már csak ilyen vagyok. Miután válaszai is csak megerősítették az általam látottakat, a közepébe vágtam, és úgy döntöttem, nagyon klassz kis mondat az, el lehet indulni vele, ha látta a filmet, ha nem, tehát még is megkérdeztem: – Valójában hogyan szereted a tojást? – A tojást? - nem titkolt értetlenség ült az arcán, és talán némi döbbenet, de a műmosoly eltűnt végre - Hogy jön ez ide? – El fogom magyarázni, de kérlek tedd meg, hogy válaszolsz a kérdésre! Szereted a tojást? – Igen. – S igazából hogyan szereted? – Többféleképpen szoktam enni; lágyan, tükörtojásként, rántotténak, keményre főtten. Azt hiszem ennyi. – Értem, és valójában melyiket szereted? – Hát mindegyiket, különben nem enném meg.

– Valóban? Mindegyiket ugyan olyan finomnak találod? – Hát jó, nem egészen; a keményre főtt tojást például szívesebben eszem, mint a lágytojást, aminek az ízével semmi bajom, de nem annyira kedvelem az állagát. – Aha. Akkor miért eszed? Miért eszed meg egyáltalán, bármi is legyen az, amit nem szívesen eszel meg? – Hát ez jó kérdés. Ha úgy hozza az alkalom, mondjuk egy étteremben, vagy ha mondjuk a szerelmem meglepetés vacsorát csinál, olyankor eszem meg. Vagy egy étteremben, ahol nem ismerem az ételeket. – Kitalálom, ott azt rendeled, amit a kedvesed. – Igen. – Kezded sejteni, hogy mire szeretnék kilyukadni ezzel? – Igen, de nem értem, miért olyan nagy baj ez. Ez csupán egy kis alkalmazkodó-készség. – Az vele a probléma, hogy lehet, hogy egy kis alkalmazkodó-készségként indult, de mára elborult méreteket öltött. Ma már sem nem kicsi, és már nem is alkalmazkodó-készség, hanem inkább teljes hasonulás. Ez egy egészségtelen folyamat, amiben Te, mint Te lassacskán teljesen eltűnsz, míg végül nem is létezel. Bármilyen szerepet el tudsz játszani, olyat, ami az aktuális szerelmednek az ideál, az etalon, de az nem vagy te igazából. Nem te vagy. A férfi számára pompás az, amit alakítasz, olyannyira, hogy feleségül is venne. Egytől egyig mind megkérte a kezedet. Te azonban valahol

mélyen, és már inkább tudat alatt, mintsem tudatosan érzed azt, hogy az valójában nem te vagy, akit feleségül kértek. Ettől a pillanattól pedig menekülőt fújsz, és elkezded leépíteni a pasast. Ha nem akarod, hogy újra ez történjen, és mindig ez ismétlődjön, ideje lenne változtatni ezen. Ideje szembe nézni az igazsággal. – Tudsz nekem segíteni ebben? Azt sem tudom már, hol kéne kezdenem. Valóban fogalmam sincs róla igazából ki, és milyen vagyok én? – felelte végtelen szomorúsággal a hangjában, és végre a tisztító könnyek is megeredtek. Teljes önismereti tréningbe kezdtünk bele együtt. Házi feladattal, meg mindennel, ami ilyenkor dukál. El kellett képzelnie például, hogy egy lakatlan szigeten van, ahol nincs, nem volt, és soha nem is lesz más ember, pláne nem férfi, tehát nincs kinek tetszeni, felesleges szerepet játszani. Egyedül önmagának kell megfelelnie. Minden más, bármi más, amit szeretne, az viszont képes megjelenni, ott teremni. Ebből az alapállapotból kiindulva kellett elgondolkodnia, és leírni, hogy mi az, amit fontosnak tart, mit szeretne. Kiderült például, hogy az eredeti gesztenyebarna haját szerette igazán, mert nem teremtett hajfestéket, hanem lenövesztette eredeti színűre a haját. Képzeletben, a szigeten. A legapróbb, legfizikálisabb dolgoktól kezdve, azok mellett természetesen mélyebb igényei, belső és valódi igényei is felszínre kerültek. Minden más pedig felejtendő volt, és korunk szlengjével szólva: „ment a levesbe”.

Így aztán lassan megismerte önmagát. Önmaga jellemvonásait, tulajdonságait, gyengéit és pozitívumait, természetes igényeit. Nem volt ügyetlen, egyáltalán nem. Gyorsan haladt. Ami nem meglepő, hiszen egész eddigi életében is ezt csinálta, csak másokba merülve, önmaga helyett. S azt is igen jól csinálta, ha a házassági ajánlatok számát tekintjük mércének. Nem volt más hátra, mint, hogy eszerint kezdjen élni itt a valóságban is. Esélyt adva annak, hogy rátaláljon az a férfi, akinek valóban ő kell, úgy, ahogy van. Ugyanis időközben azt is megértette, hogy önmagával egyetemben a férfiakat is becsapta, és ráadásul ezzel el is lehetetlenítette őket. Nem volt rá a legcsekélyebb esélyük sem, hogy megismerjék őt, s azután elfogadják, szeressék. Hiszen ő valóban mindvégig bújócskázott, és nem fedte fel, nem mutatta meg, nem adta át magát soha eddig, senkinek. A valódi önmaga pedig bezárva, magányosan, elfeledve, már-már a megsemmisülés határán kucorgott benne. Hiszen Dionüszosszal szólva: az igazság megtagadása egyenlő a megsemmisüléssel, mert az igazság létező valóság. Sőt, talán helyesebb úgy mondani, hogy a létező valóság. Azt a férfit, aki mellette volt, ugyan elveszítette, mert ő azt a képet szerette, ahhoz ragaszkodott volna, amit másfél évig a hölgy kivetített, eljátszott. Ez volt az ára az igazságnak. Egy év távlatából viszont, visszanézve, a hölgy biztos volt abban, hogy megérte. Megérte, mert azóta, mióta megengedte magának, hogy önmaga

legyen, azóta nem csupán nézője, közvetítője volt életének, hanem a főszereplője. Szeretném azonban elmondani, hogy mindenki megértse, hogy az igazság keresése, felfedése és elfogadása volt mindennek a megteremtője, alapja, lényegi magva. A tudatosságnak és önismeretnek legalapvetőbb feltétele, az Igazság keresése, elfogadása és annak szeretete. Ez magában foglalja épp úgy a külvilágban, a felszín alatt húzódó folyamatok megfigyelését, felismerését, mint ahogyan egyfajta állandó éber befelé figyelést. Az Igazság keresője folyamatosan befelé figyel, hogy megtudja mikor, és hogyan csapja be önmagát. A kitartó éberség és megfigyelés során kifejlődik egyfajta megkülönböztető és elemző képesség, ami által szét tudja választani a magot a pelyvától, igazat a hamistól, a számára hasznosat a haszontalantól, értékest az értéktelentől, valamint éberségének köszönhetően felismerésekre fog szert tenni az Igazságra vonatkozóan, úgy a saját, mint a külvilág tekintetében. Az ilyen ember nem csak másokkal őszinte, hanem önismeretre tesz szert, és önmagát sem csapja be. Ezáltal egy tudatos, önismerettel rendelkező, igaz lény bontakozik ki. Az ilyen embernél nem találunk ellentmondást, érzései vagy gondolatai, szavai és cselekedetei között. Ez az, ami valójában lelkünkben békét, életünkben harmóniát teremt!

Július Sorscsapás vagy önsorsrontás? A hölgy, aki ebben a pillanatban lépett be az ajtómon, érdekes jelenség volt. Viselkedése meglehetősen sok mindenről már előre árulkodott. Nem hagyta, hogy becsukjam mögötte az ajtót, határozottan maga nyúlt a kilincs után, majd továbbra is a maga feje után ment. Így érkezett először a fürdőszobámba, de nem jött zavarba, még a csempét is megdicsérte. Onnan kifordulva egyenesen a hálószobám felé lépdelt. A keze már a kilincsen volt, amikor egy kedves, még is határozott mozdulattal megállítottam. Másik kezemmel a dolgozószoba irányába mutatva jeleztem a megfelelő irányt. Ez a kis közjáték, mint ahogy azt már az előbb megjegyeztem, sokat sejtetett számomra. Túl azon, hogy a hölgy részéről, egyfajta figyelmetlenségről is tanúskodott. Mint minden jóslás kezdetén, természetesen tőle is megkérdeztem, hogy mindenre kíváncsi-e? A válasz, amit kaptam egyáltalán nem lepett meg. – Természetesen minden érdekel, de jókat mondjál ám nekem! – Ezt nem garantálhatom, viszont megígérem, hogy az igazságot fogom mondani – s ezzel el is kezdtem. Láttam, hogy mindennel nagyon elégedetlen az életében. Csalódott a gyermekeiben, akik felnővén kirepültek, s természetszerűleg családot alapítottak. Nincs megelégedve a munkájával, a

fizetésével, a kollégáival. Makacsul haragszik a férjére, amiért az nem foglalkozik az ő lelkével eleget, nem figyel oda igazán az ő szükségleteire, és a házimunkába sem segít be. Kényelmetlenül nagynak találja otthonukat, amiből már hiányoznak a gyerekek. Úgy összességében utálta az életét, haragudott az egész világra. Mindeközben rettenetesen sajnálta magát, amiért mindezt a sok kellemetlenséget el kellett viselnie, amit rámért az élet, s amiről nézete szerint ő természetesen egyáltalán nem tehet. Ő csupán a körülmények áldozata. Amikor elmondtam neki ezeket, hogy miképpen is érez, azonnal helyeselt, s panaszos hangon mondta el, hogy úgy érzi ő nem ezt érdemelte. Ő jó ember, soha senkit nem bántott, hisz istenben, s mégis a Sors ilyen kegyetlen vele. Természetesen az értékeit nem vontam kétségbe, ugyanakkor alkalmat találtam arra, hogy elmondjam, hogy bár szándékosan senkinek nem okozott fájdalmat, mégis nehéz felmérni, tisztán látni azt, hogy egy-egy nézésünk, szavunk, megnyilvánulásunk a másik emberben mit is okozhat. Más oldalról, gyermekei, férje nézőpontjából igyekeztem megvilágítani a helyzetet. Talán a gyermekeit éppen úgy bántja, hogy azt érezhetik, hogy édesanyjuk nem örül a boldogságuknak. Viselkedésének apró jeleit szemrehányásnak élhetik meg, s a családi összejöveteleken a meghittség, a mindent elfogadó anyai szeretet helyett talán csak a magukból feltörő

lelkiismeret-furdalást érezhetik. Ez okozhatja, hogy egyre ritkábbak ezek a személyes találkozások, s egyre kevesebbszer keresnek bármilyen módon kontaktust vele. Elmondtam, hogy másrészről a férje talán úgy érezheti, hogy soha, semmi nem elég jó a feleségének, csak az, amit ő tesz, s ezért teljesen visszavonult. Igyekeztem rámutatni ezzel, hogy semmi sem tőlünk függetlenül történik velünk, az életünkben. Néha bizony érdemes magunkba nézve is keresni a lehetséges okokat, ahelyett, hogy ujjal mutogatnánk mindenki másra. Elmondtam, hogy a felelősség áthárítása mindenki másra, beleértve jelen esetben az istent is, egyáltalán nem vezet jóra, s nem visz előre. Nem az isten tehet arról, ha boldogtalanok vagyunk, hanem elsősorban saját magunknak köszönhetjük azt, ami ilyenkor velünk történik. Minden, ami jelen van az életünkben, azt mi magunk vonzottuk és engedtük be. Ahogyan az is rajtunk áll, hogy a továbbiakban mit kezdünk ezekkel a gondokkal. Mint ahogy az embereket, az eseményeket is tudnunk kell helyén kezelni, megérteni, majd levonni a megfelelő tanulságokat, konzekvenciákat. Hiszen ezért vonzottuk be azokat. Mi magunk, és senki más. Ha pedig úgy érezzük valamely helyzettel nincsen dolgunk többé, nincs mit tanulni belőle, nincsen mit adnunk, s nincs semmi, amit szívesen vennénk belőle, akkor adott a feladat, hogy változtassunk ezen. Zárjuk le az ilyen emberi

kapcsolatokat, lehetőség szerint kerüljük el a számunkra értelmetlen, haszontalan helyzeteket. Senki más, még a jóisten sem képes ezt helyettünk megtenni. Egyedül mi magunk lehetünk képesek erre. Megértem, és elfogadom azt természetesen, hogy vannak olyan szituációk, helyzetek, emberek, helyszínek, melyektől különböző okokból kifolyólag képtelenek vagyunk megszabadulni. Mint például egy munkahely, hiszen a havi jövedelmünkre szükségünk van az életben maradáshoz, ezért nem hagyhatjuk ott könnyelműen, csak mert nem igazán szeretjük. Előfordul, hogy szintén anyagi természetű kötődések miatt képtelen valaki elválni, ha szeretné, hogy fedél maradjon a feje felett. Ezek nagyon komoly problémák természetesen, még akkor is, ha a mi néhai döntésünk, választásunk eredményezte. Az, hogy mi magunk alakítottuk, vagy hagytuk, hogy így alakuljon, ami által szorult helyzetbe kerültünk, egyáltalán nem von le a szituáció nehézségéből. Ezzel mindenképpen érdemes tisztában lennünk. Ha úgy képzeljük, hogy az életünk tőlünk függetlenül, a sors szeszélyességéből fakadóan olyan, amilyen, akkor ezáltal, nemcsak a felelősséget hárítjuk el, hanem sajnos az irányítást is rajtunk kívül állónak tulajdonítjuk. Így aztán, ha azt gondoljuk, hogy a gyeplő más kezében van, nem a miénkben, akkor ezzel a tudattal bizonyára nem tudjuk irányítani, befolyásolni, megváltoztatni az életünket.

Ha viszont tisztában vagyunk azzal, hogy mi magunk alakítottuk, építettük fel az életünket, hogy minden, ami adott benne, az előző, múltbéli cselekedeteink következménye-képpen jött létre, teremtődött meg, akkor tudatosan képesek vagyunk a továbbiakban is tenni érte, alakítva a jövőnket, változtatva a jelen helyzetünket. Még az olyan esetekben is, amikor a fizikális dolgokon nem áll módunkban változtatni, tehetünk azért, hogy számunkra jobb, elfogadhatóbb, elviselhetőbb legyen. Amit minden esetben tehetünk, hogy tudatosan megváltoztatjuk saját hozzáállásunkat a dolgokkal kapcsolatosan. Hiszen, ha jobban meggondoljuk, a legtöbb esemény önmagában nem elviselhetetlen (leszámítva a szélsőségeket természetesen), hanem attól válik kellemetlenné, ahogyan mi megéljük azokat. Tehát a mi hozzáállásunktól függ a helyzet fájdalmának, nehézségének mélysége, erőssége, s jellege. Ezért van az, hogy, ami az egyik embernek hatalmas probléma, az talán meg sem kottyan egy más beállítottságú embernek. Mindenkinek a maga feladatai, körülményei a nehezek, ám mindenki képes változni, változtatni a hozzáállásán, nézőpontját szélesítve fejleszteni önmagán. Ezt senki, semmilyen fizikális, vagy anyagi természetű dolog nem akadályozhatja meg, nem lehetetlenítheti el! Ez alapján a továbbiakban a hölgy életét ilyenformán vizsgáltuk tovább. Rámutattam, mik azok a dolgok a jelenében, hozzáállásában, amik

pozitív irányba változtathatnák az életét, mozdíthatnák az eseményeket. Amennyiben úgy dönt, hogy változtatni szeretne. Döntenie azonban neki kell, és lehet is, de csak egyedül. Ahogyan cselekedni is, mert senki nem képes megváltani embertársát, még a legnagyobb jóindulattal, segítő szándékkal sem. Mindenki csak önmagát válthatja meg! Mindenkinek magának kell járnia a saját útját, s rálelni az abban rejlő fejlődési lehetőségekre, tanulnivalókra, feladatokra, s megoldani azokat. Saját kezünkben van az életünk, vállaljuk a felelősséget érte, s merjük élni azt! Arról beszélni, hogy miért, és mi hogyan indukálja ezt a felszín alatt, arról ott és akkor nem volt érkezésem. Pedig amiről itt szólnom kell, manapság igen divatos, sőt elcsépelt fogalom lett. Ez az, amit nagyon gyakran helytelenül értelmeznek, s lényegétől eltérően a felelősség hárítására használnak, vagy tehetetlenségüket leplezik általa, esetleg kudarcaik alól történő felmentésképpen emlegetik. Ez pedig nem más, mint a Karma Törvénye. Hányszor halljuk manapság sikertelen emberek szájából elhangzani egy legyintés társaságában: hát ez elkerülhetetlen volt, ez a Karmám, semmit nem tehettem ellene. Mindenhonnan ilyen, s jellegében ehhez hasonló kijelentések ütik meg fülünket mostanság, a Karmával összefüggésben. Pedig, ha megértenénk mélységében, bizonyára nem

használnánk ilyen vonatkozásban, ilyen torz jelentésű formába öntve. Különösképpen nem borzolnák az idegeinket olyan kijelentések, amik arról szólnak, hogy Karma nélkül élnek emberek itt a földön. Átlagemberek ők, nem avatar-ok, szent inkarnációk, vagy esetleg szerzetesek. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, s élettel küzdenek, ám más – bizonyos tekintetben – átlagon felüli illetők, tanfolyamokat szerveznek, amelyeken jó pénzért „megtanítják” nekik hogy a Karmájukat hogyan vessék le, mintha az valami fölösleges ruhadarab lenne. Elég egy-két hétvége, és pikk-pakk megszabadítanak tőle. Nem kell ehhez egy, esetleg több élet munkája, hogy ledolgozzuk azt, természetesen lelki fejlődésünket is letudhatjuk egyetemben. Ó, nem… Döbbenetes! Az is legalább ilyen döbbenetes, hogy aki ilyet tanít, az mesternek, vezetőnek titulálja magát, amikor legfeljebb az orránál fogva képes vezetni az embereket. Elképesztő az is, hogy elvileg értelmezve a Karma törvényét, emberek ezt mégis képesek elhinni. Naná, amikor milyen jó kis „ego trip” jön létre ezzel. Mindenkinek elmondhatják, hogy ők már bizony karma nélkül, fél angyalként, segítőként élnek itt a földön; mindenki más fölé helyezve ezáltal magukat. Én viszont szeretném, ha most itt tisztáznánk ezt! Értsük meg, hogy mit jelent a Karma, s ezáltal világosan lássuk majd azt is, hogy ez miért nem lehetséges egy átlagemberre nézve.

Aki pedig megvilágosodott Mester, avatar, az sosem él átlagos életet. Őket nem gyötri a világválság, nem fizetnek gázszámlát, nem kell a szó szoros értelmében dolgozniuk sem, sőt még az ételt is a számos csodáló és tisztelő ajándékaként (vagy netán alamizsnájaként) kapják meg. Számukra tényleg más a Karma üzenete. Mi viszont lássuk meg, ismerjük fel az ellentmondásokat! Értsük meg az igazságot itt, most közösen! A Karma; az ok és hatás (az okozat) törvénye, mely aspektusát az akashában tudja, s melynek eredője az ős-ok, az egyetlen isten. (Az akasha az ok-világ, melyben minden megalkotott, megteremtett dolog megmarad. A legalacsonyabb szféráktól a legmagasabbakig. A minden a mindenben.) Ez a törvény mindenütt, mint a legfőbb érvényes. Minden cselekedet – létezésünk kezdete óta, nemcsak jelenlegi életünk elejétől fogva – következményeképpen okkal, és okozattal jár. Cselekszünk valamit, aminek okán létrejön egy következmény. Majd ez a következmény egy újabb okká válik, s újabb következményhez vezet, és így tovább. Létrehoz egy ok-okozati láncolatot, ami mindenkinél egyedi, egyéni, hiszen saját lényéből fakadó cselekedetek teremtették, határozták meg, hozták létre. Az egyéni fejlődés, haladás, mozgás tehát a Karma törvény aspektusa, abból adódik, az teszi lehetővé.

A Karma törvénye alá tartozik az evolúció is, mint mindennemű fejlődés. Karma nélkül nem lenne haladás, mozgás, fejlődés. Innen nézve tehát a Karma törvénye az ember folyamatos fejlődését biztosítja. Életútján, aminek kedvéért ezt a létidőt választotta, amiért itt és most leszületett. Karma nélkül, fejlődés, haladás lehetősége nélkül az élet, mint olyan, értelmetlenné, feleslegessé, elfecséreltté válik. Kivéve akkor, ha valaki fejlődésének végéhez ért, kiteljesítette önmagát, egységre lépett Lelkével, s Teremtőjével, s neki ilyenformán nincs szüksége tovább fejlődésre. Ha viszont egy átlagember ledobná a karmáját, ergo szelleme nem fejlődhetne tovább, hisz megfosztotta azt a karmától, a lehetőségtől, akkor ez a szellem szétfoszlana, semmivé válna. Mindenféle megvilágosodás, kiteljesedés, Örök Tudatos Lét nélkül? Ez tökéletesen olyan, mintha valaki nem csak testileg, de szellemileg, és ezáltal mindenhogyan totális öngyilkosságot, önmegsemmisítést hajtana végre, visszajuttatva magát egy laza mozdulattal a zuzmólétbe. Ép ésszel senki sem tudná megmondani, hogy miért akarnák ezt tenni, s erre tanítani másokat egyes emberek. Ijesztő, és hihetetlen még a szándék maga is. A jó hír az, azok számára, akik már bármilyen „képzés” keretei között túlestek ezen; hogy ne féljenek, nem vesztettek el semmit, mert bárminemű emberi szándék ehhez kevés. Semmiféle Karmától nem szabadultak meg, nem

irtották ki a lelküket és ezáltal magukat egy misztikus „gombnyomással”. Ezt bizonyítja, hogy még élnek. Gondolom mostanra világos, hogy az avatarokat, Megvilágosodottakat, és az isteni inkarnációkat leszámítva, akik így élnek, segítenek, embertestben – s élhetnek, mert nem fejlődni jöttek –, senki más itt a földön, nem létezhet, nem élhet Karma nélkül. Ide fejlődni, tanulni születünk, s ezt teszi lehetővé a Karma törvénye. A rossz hír pedig az, hogy csúnyán becsapták, és gondolom, nem kevés pénztől fosztották meg, valamint totális tévútra vezették őket. Hála az istennek, s minden törvényének azért, hogy az emberek, és az emberi ostobaság fölött áll, megakadályozva ezzel, hogy hiszékeny teremtményei ilyen, és ehhez hasonló ostoba dolgokat legyenek képesek megtenni magukkal, és egymással!

Augusztus Szegény embert az ág is húzza. Talán észre sem vette az őszinte, bátorító mosolyt, amit felé küldtem, amikor ajtót nyitottam neki. Szerettem volna a szemébe nézni, de nem sikerült, mert tekintetét lesütötte. Földre szegezett pillantással botorkált utánam, s jóformán lerogyott a székre, mintha az a tíz méter, amit a folyosón idáig megtettünk, legalább egy tíz kilométeres túra lett volna. Szó szerint nagyon kimerültnek látszott. Megkérdeztem, hogy kér-e egy pohár hideg vizet, nyissak-e ablakot, vagy tehetek-e valamit azért, hogy kényelmesebben érezze magát. Mindig csak időnként fel-felrebbenő pillantással, halk, elfojtott hangon szólalt meg: – Nem, köszönöm! Jó ez így nekem. Szemmel láthatóan egyáltalán nem volt jó, de nem vitatkoztam, helyette nekiláttam feltárni, mi is lehet a problémája. A lapok nagyon magányosnak mutatták. Fiatalon férjhez ment a nyomasztó szülői házból menekülve. Férjét nem választotta túl nagy alapossággal, csupán az számított, hogy az elhagyni kívánt otthonnál egy fokkal jobb legyen. Nos, valóban csupán egy fokkal volt jobb. Annyiban, hogy a férje nem ütötte-verte, ahogyan édesapja tette azt az édesanyjával, a testvéreivel és vele is. A férje is szerette az alkoholt, a munkát viszont kevésbé, ezért rövid idő után kezdtek csúnyán

eladósodni. A párja sosem volt otthon, kocsmákban ivott cimboráival, vagy nők után rohangált. Időnként napokra is eltűnt, de olyan is megtörtént, hogy egy hónapig nem ment haza. Helyette érkeztek a számlák, s a mogorva kinézetű, agresszív férfiak, akik férjét keresték adósságai miatt. Lakásukat elárverezték, egy ideig albérletről albérletre költöztek, így nyerve némi egérutat, hátrahagyva mindig az újabb és újabb adósságokat. Később aztán ennek híre ment, és senki nem fogadta be őket albérlőknek. Ettől kezdve különböző szállókon tengették életüket. Pedig mindketten dolgoztak. Csak hát a férj az összes pénzt elverte. A feleség pedig nem volt képes megakadályozni ezt. Több mint húsz év házasság után, végül negyvenkét évesen fordult úgy a hölgy élete, hogy lehetőséget adott rá, hogy ebből a házasságból, és életből kilépjen. Szülei ugyanis abban az évben hirtelen, és gyors egymásutánban elhagyták az élők világát. Ő pedig megörökölte testvérével a szülői házat. Eladták, s a pénzből, ami neki járt, tudott venni a munkahelyéhez közel egy kis garzont, s azt fent is tudta tartani, bár csak éppen hogy. Épp hogy lakott is, evett is valamennyit. Párkapcsolatot azóta sem sikerült találnia, mert valahogy mindig bevonzotta a szélhámos, komolytalan férfiakat, akik csak kihasználták ideig – óráig, azután továbbálltak. Itt tart most. Negyvennégy éves múlt, gyermeke nem született a házasságában. Szülei meghaltak, testvére távol él, barátai nincsenek, mert a húsz év abban házasságban, és a

vándorlással eltöltött idő mind elűzte, leépítette őket. Ráadásul sajnos a sokévnyi keserűség, lelki fájdalom, kezdett fizikai síkra is átíródni nála. Érzékennyé tette az epéjét, máját, veséjét. Felhívtam tehát az érzékeny szerveire is a figyelmet, s javasoltam, hogy keressen fel egy orvost ezek okán. Néztem őt, és úgy gondoltam, azért keresett fel, hogy a jövőben látszik-e már valami pozitív változás, kapcsolat az életében. – Igen – felelte –, tudja, nagyon jó lenne, ha valami jó is történne velem, mert ahogy maga is látta, az eddigi életem eléggé nyomorúságosra sikeredett. Én nem hibáztatok mást érte, tudom, hogy magamnak köszönhetem. Nagyon rosszul mentem férjhez. – Igen, és túl sokáig várt, és maradt a kilátástalan kapcsolatban. – Így hozta az élet. Akkor nem volt lehetőségem. Inkább azt mondja meg nekem, kedves, hogy miért nem tud engem szeretni senki sem! Nem találok olyan embert, barátot sem, férfitársat sem, aki komolyan venne, és szeretne engem. Pedig higgye el, aranyos, hogy én mindent megteszek értük. A feneküket is kinyalom - már elnézést a kifejezésért! Biztosítottam róla, hogy elhiszem. El bizony, és nem is számítottam másra. Elmondtam, hogy amennyiben ő maga gyökeresen nem változik meg, addig sajnos semmiféle változás nem történik a jövőképében.

Ahhoz, hogy pozitív dolgokat hozzon a jövő, itt a jelenben nagyon komolyan dolgoznia kell. Méghozzá önmagán. Ha szeretné, segítek abban, hogy meglássa és megértse, mit kellene tennie azért, hogy boldogabb élete lehessen a jövőben. Elfogadta a segítséget, így tehát beszélni kezdtem. Én úgy látom, hogy az énképénél, az önértékelésénél keresendő a probléma gyökere. Gyermekként, otthon terrorban tartva, elnyomva élt. Ez nem a legideálisabb háttér az énképünk kialakításához, önértékelésünk szempontjából sem. Hiszen védtelen családtagjai mindannyian igyekeztek minél láthatatlanabbá, szürkébbé, elhanyagolhatóbbá válni, amikor az apuka ittasan hazaérkezett. Egész gyermekkorán át ezt gyakorolta, abból a célból, hogy hagyják őt békén. Hogy apja ne vegye észre, ne kössön bele, ne kelljen konfrontálódnia. Később a házassága alatt, bár egy kicsit más formában, folytatódott ez a tendencia. Férje mellett sem érezhette értékesnek, nélkülözhetetlennek magát, hiszen férje elhanyagolta, nem törődött vele, csak az ivással. Ezek okán a hölgynek a világon semmi önértékelése, önbizalma nem volt. Kijelentettem, hogy pontosan ezért nagyon fontos lenne, hogy szembenézzen, és megismerkedjen önmagával végre. Önelemzést tartottunk közösen, hogy képe legyen saját erősségeit, jótulajdonságait, értékeit illetően. Emberként ugyanúgy, mint nőként. Önbizalom erősítő gyakorlatokat javasoltam, amiket otthon is végezhet. Összességében

kialakítottuk az énképét, megerősítettük az önbizalmát, s elősegítettük, hogy értékelje önmagát. Addig ugyanis, amíg valaki önmagát nem becsüli, nem értékeli, addig mások sem fogják. Amíg önmagát nem képes szeretni, elfogadni, addig másoktól is hiába várja azt. Mindaddig, amíg valaki értéktelenként, elhanyagolhatóként, nélkülözhetőként nyilvánul meg, ennek következményeképpen így is fogják kezelni. Ok-okozat. Tett és következmény. Szerencsére sikerült minden különösebb spirituális, elvont fogalomkör bevonása nélkül rámutatnom a hölgynek, hogy mi okozza a problémáját, s találtunk rá megoldást is közösen. A későbbi találkozásunk során bebizonyosodott, hogy jól gondoltuk. Egy évvel később, a rendszeres gyakorlásnak, munkának köszönhetően, egészen más emberként lépett be az ajtómon. Kivirágozva, csinosan, élettel telve. Nagyon boldog volt, mert néhány hónapja együtt is élt egy férfivel, s mindez számára varázslatosnak tűnt. Természetesen én is vele együtt örvendeztem. No, nem azért, mert számomra is csodának tűnt, sokkal inkább tekintettem én ezt a változást és az új állapotot természetesnek. Sőt, talán mondhatom, hogy törvényszerűnek. Milyen törvényszerűségre, evidenciára gondolok? Elmondom most Önöknek. Tudjuk már, hogy a Karma törvénye a fejlődést szolgálja. Éppen ezért az evolúció, a fennmaradás

törvénye a Karma törvényének egy aspektusa, abból adódik. Az evolúciónak azonban ezzel együtt van egy energetikai háttere is, ami azt támogatja egyfajta energiamezőként, hátszélként, ami tovább tudja vinni, fejleszteni az életet. A mező mindig az erőset segíti, azért, hogy a fejlődés továbbléphessen, előrehaladhasson. Ismerjük a mondást: „a szegény embert az ág is húzza!” Sokkal több igazság van ebben, mint gondolnánk. Ha valami nem képvisel erőt – belső erőt, lelkierőt, akaraterőt –, tehát gyenge, akkor nem kap támogatást. Sőt, „helyette” az kapja, aki amúgy is képvisel erőt, mert benne van meg a lehetőség, a potenciál a túlélésre, az átörökítésre, a fejlődésre. Ezt úgy hívjuk, hogy a Dominancia Elve. Ez alapján, és ebből adódóan, ha az ember rossz, hibás képet alakít ki önmagáról, negatív képet vetít ki magáról, ez az egyesített energiamező érzékeli, s ennek megfelelően lereagálja. Mégpedig úgy, hogy nem támogatja, nem segíti az adott egyént. Abban a pillanatban viszont, amikor az ember önismeretre tesz szert, és minél inkább azonosul belső igaz énjével, annál jobban támogatottá válik. Ez segíti a fejlődést, s a célt rövidtávon nézve épp úgy, mint a végső célt figyelembe véve, amiért leszülettünk, s születünk újra. Fejlődni, fejlődni, amíg kiteljesedünk, amíg lelkünk minősége szerint nyilvánulunk meg, élünk, létezünk.

Szeptember Legyen meg a Te akaratod! Az időjárást tekintve a mai, egy tipikus őszi nap. Még nem léptem ki az utcára, de az időjárás nyirkos, könyörtelen, hűvös sikamlósságát, s az ezt meglovagoló szelet már a zsigereimben érzem. Ugyanazt az időt, amelyik kint a fákat mezteleníti le. A legtöbb fa koronája meglehetősen csupasz már, de itt-ott még méregzöld, és dühtől pirosló levelek kapaszkodnak az ágakba. Ott a szégyenlősen lángoló, magukat megadni készek között, kitartásra ösztökél még néhány aranyló-édes sárga levél látványa, emlékeztetve a tovatűnt nyári napsugárra. Az elmúlás érzetének ködébe burkolózik a távolabbi táj. Ez a fura hangulat eluralkodik lelkemen. Elragadtatom magam, s tollat ragadok. Egy gyors pillantással felmérem, hogy van még időm, mielőtt a vendég megérkezne. Végleg átadom magam az érzeteknek, s hagyom, hogy kezem alatt a betűkben játékosan visszaköszönjenek. Őszpillanat Érzéki lehelet csókként borítja be meztelen vállamat A hulló-tarka hajkoronájú ősz hajnali ködruhája. Körös-körül karmoló szelek cikáznak Fákat lombjaitól megfosztón tépázva.

Nyoszolyát vetve a földágyra Színes levéltakaróval, avarpárnával, Mintha helyet kínálna Nyugtató pihenésre, a nyári napsugárnak. Megmosolygom ezt a kedves gondolatomat, majd jó pihenést kívánva neki, elbúcsúzom tőle. Még mindig van bő fél óra, ezalatt felkészülök az érkezőre. Meghitt csendben telnek a percek. Nemsokára a diszkréten lehalkított csengő jelzi, hogy akit vártam, megérkezett. Beengedem, hellyel kínálom. Semmit nem tudtam róla, amikor bejelentkezett, még a nevét sem, csupán annyit, hogy férfi, és úgy gondolja, hogy én segíthetek. Sötét haja gondosan nyírt és formázott. Egyetlen szál sem rakoncátlankodik. Kifogástalan öltönye közöny-szürke, cipője egyedi, kényelmes, finom bőr. Megkérdeztem, mindenre kíváncsi-e? Válasza után a kártyalapokba merültem. Elegáns, sőt méregdrága öltözete ellenére, a lapok komoly anyagi problémákról beszéltek. Úgy látszott, hosszú évek óta kíséri a balszerencse. Számtalan vállalkozásba, befektetésbe kezdett, de végül mindig kudarcba fulladtak. Szép lassan szinte minden pénzét elvesztette. Az utolsó ilyen eset fél évvel ezelőtt kezdődött és néhány hete ért csúfos véget, ráadásul ebben az esetben egy barátot is elveszített. Ketten fektettek pénzt ugyanabba a dologba, társultak egy harmadik személyhez, ám végül azok ketten megpörgették, s kivették a pénzüket, őt pedig

kitúrták minden haszon nélkül, sőt a belefektetett pénzétől is búcsút vehetett. Ezen a ponton megálltam egy pillanatra, hogy nyugtázhassa az eddigieket. Arca enyhe döbbenetet tükrözött, szeme élénken villogott, mikor ránéztem. – Tudja – mondta hirtelen –, én pontosan ezért jöttem. Egész életemben jóformán, de úgy 10 éve biztos, hogy engem minden baj utolér. Mondja, kérem, nem lehet, hogy rajtam valamiféle átok ül? Akár az is megeshetett volna éppen, de itt nem erről volt szó. – Nem, nincsen. – válaszoltam ennek megfelelően – Önnél kicsit másról van szó. Mondja, hisz ön istenben, a lelki fejlődésben, életútban, életfeladatban, sorsban, vagy bármi ilyesmiben? – Természetesen nem – válaszolta. Mosolyogva emeltem meg az egyik szemöldökömet. Értette a célzást, s megkezdett gondolatmenetét gyorsan tovább fűzte: – Önhöz is, ehhez is, tudja, már csak végső kétségbeesésemben fordultam. Igazából az átokban sem hiszek, de megkockáztattam, hátha… Értettem. Sokan voltak hasonlóképpen ezzel, amikor felkerestek. – Ha nem hiszek semmi ilyesmiben, nem tud nekem segíteni?- kérdezte. – De igen, tudok. Kerülő úton, és kezdetben semmiképpen sem nevezhetném majd ezt

megoldásnak, mivel valahol el kell kezdeni, hát legyen! Azt azért bizonyára logikai úton is meg lehet érteni, hogy nem mindenkinek való minden hivatás. Sokszor adott két, külső szemmel nézve hasonló kvalitásokkal rendelkező, hasonló érdeklődési körű egyén. Akik mindketten belefognak közel hasonló dologba, és mégis az egyiknek bejön, a másiknak pedig nem sikerül. Látszólag semmi magyarázata, oka nincs ennek. A felszín alatt azonban nagyon is ott van az ok. Számomra látható, s előre is tudom jelezni. Azt tudjuk tenni, hogy mielőtt bármibe kezdene, előtte közösen megvizsgáljuk a lehetőségeket. Elmondom, melyiktől mit várhat, így nem fut több kudarcba bele. – Rendben lesz így? – kérdeztem. Megkönnyebbülten bólintott, s azzal el is kezdtük. Volt néhány ötlete, kivétel nélkül mind az építőiparhoz kapcsolódott. Tettem a kártyákat, de egynél sem jelent meg az a bizonyos lap, amelyik azt jelzi, hogy az illető útja arra van. Helyette volt mindenféle kellemetlenség kinézőben. Bő egy óra után sem találtuk meg a megfelelő vállalkozást. A férfi kezdett újra kétségbeesni. Rámutattam, hogy a munka jellegével lehet a probléma, és megkérdeztem nincsen-e véletlenül nem építőiparhoz kapcsolódó ötlete. Kis gondolkodás után, vonakodva ugyan, de végül elmondta, hogy lenne éppenséggel másfajta lehetősége, ami élelmiszerekhez és külföldhöz

kötődik, de abban ő nem lát fantáziát, és semmi kedve hozzá. Javasoltam, hogy azért biztos, ami biztos alapon nézzünk rá a lapokra, hogy mit mondanak erre a vállalkozásra vonatkozóan. Igen! Ott volt végre az áldott lap! Mosolyogva néztem rá újra, és közöltem, hogy márpedig jobb, ha erőt vesz magán, mert itt bizony siker ígérkezik. Ráadásul hosszú távon is sikeres marad, sőt egyre jobban kiépül, virágzik a dolog, egyre nagyobb anyagi biztonságot hozva. Három-négy év alatt visszahozhatja mindazt, amit eddig elbukott, és ráadásul valamilyen mellékszálként hoz magával valami olyan elfoglaltságot, ami boldoggá is fogja tenni. Hitte is, meg nem is, de inkább nem, mint igen. Ebből adódóan megkért, nézzem meg mégegyszer. Aztán megint és újra. Miután mindig ugyanaz volt az eredmény, tudomásul vette végre egy mély sóhajjal. El tudom képzelni a nem értésből, a logikátlanból, a megmagyarázhatatlanból adódó bizonytalanság feszültségét, ami tombolhatott benne. Habár nem kért a magyarázatból, mégis aszerint cselekedett, amire a kártya és én buzdítottam. Könnyebb lett volna neki talán, ha elmondhattam volna, mi miért történik úgy, ahogy. Ám nem volt nyitott rá, hogy a felszín alatt játszódó folyamatokról beszéljek. Bátorság, őszinteség, az igazság keresése, felismerése és önismeret szükséges ahhoz, hogy valaki tudatos

élőlényként nyilvánuljon meg, hogy képes legyen erőt képviselni. Álljunk meg egy pillanatra itt! Mit is értek azon, hogy őszinteség, igazság keresése és felismerése, mi az önismeret? Önnön igaz természetével, lelkével való minél teljesebb azonosulás a válasz. Amikor ez megtörténik, és az adott lény, ismeri saját belső jellemét, természetét, törvényszerűségeit, és saját önnön természetének (lelkének) törvénye szerint nyilvánul meg és cselekszik, olyankor úgy mondják, hogy a Dharma törvénye szerint él. Dharma szanszkrit szó, és több jelentéssel bír, szövegkörnyezettől függően: erkölcs, erényesség, vagy még inkább saját belső igaz erényeink, helyes cselekedet, életút, életfeladat, kötelesség, de minden jelentésében a belső igaz minőségünk szerinti megnyilvánulásról szól. Amikor megnyilvánul, tettekké válik, akkor belefut a Karmába. A tettek útja nehezen meghatározható, és sosem általánosítható út, mert a helyes cselekedet nem ugyanazt jelenti mindenki számára, hiszen az az egyén Dharmájával együtt változik. Ami helyes az egyiknek, ugyanaz helytelen lehet a másiknak. S az, ami helytelen az egyiknek, helyes lehet a másiknak. Ez egyénre szabott dolog, és a cselekvő ember Dharmájától függ, nem attól, hogy időnként mit neveznek „abszolút helyesnek” és „abszolút helytelennek”.

„Jobb az embernek saját kötelességét teljesítenie, habár szűkös érdemekkel jár is, mint jól végezni a másokét. Aki saját természetében rejlő kötelességét teljesíti, az bűnbe nem esik.” A belső igaz természet az, ami erőt képvisel, szabad akaratként nyilvánul meg, és amikor gondolatokban, szavakban és tettekben megnyilvánul, azzal formába önti a külső életet. Másképpen fogalmazva teremt. Az első dolog, amit figyelembe kell vennünk, hogy a Dharma nem valami külső törvény, amit követni illik, hanem belülről fakadó, és mindenkinél egyedi. Ez a kibontakozó élet törvénye. Ha röviden akarnánk megfogalmazni: a Dharma, a fejlődés szintje által meghatározott belső természet, és egyben a fejlődés következő szintjére való növekedés törvénye. Az igaz természetünk szerinti cselekedetek támogatottak a természet által, a dominancia-elv által, és az isten által is. Aki saját útját járja, rengeteg segítő véletlennel találkozhat élete során. Az igaz természetünk megnyilvánulásra törekvése akarat, és nem csak vágy. Az akarat pedig teremtő erő. Abban a pillanatban, amikor az igaz benső természetünk szerinti akaratunk megnyilvánul, akkor nem lesz több korlátozottság, beragadás életünkben, hiszen az isteni akarattal fonódik össze a saját akaratunk. Ez az egyetlen, ami igazából szabad, semmi és senki ember fia nem korlátozhatja azt, képtelen is rá, hiszen isten akaratát lehetetlenség

megakadályozni. Az isteni akarat, az egyedüli szabad akarat. Ez az akarat nem egyenlő önző, kisstílű vágyakozással, hanem olyan, mint mikor azt mondjuk: „Istenem, ami a te akaratod, az az én akaratom is, s az legyen meg!” Az akarat az erő, amely a megismerés mögött áll, s tevékenységre ösztönöz. A gondolkodás a teremtő tevékenység, de az akarat a mozgatója, és belőle kap erőt a megnyilvánuláshoz. Az akarat ereje nélkül nincs teremtés, sem történés, sem megismerés. Ez a fejlődés titkos mozgató ereje. Tisztán kell látnunk azonban, hogy választási lehetőségünk, szabadságunk nem azonos az akarat szabadságával. Amíg az akarat, mint vágy fejeződik ki, és irányát külső vonzások határozzák meg, nyilvánvalóan nem szabad, hanem egyértelműen korlátozott. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ilyenkor: az anyag uralkodik fölöttünk, nem pedig mi az anyagon. Addig, amíg kívülről érkező vonzások és taszítások határozzák meg az utunkat, cselekedeteinket, minden szabadságról való beszéd üres és balgaság. Még ha egy ember úgy is érzi, hogy ő választhatja ki szabadon a kívánsága tárgyát, e szabadság érzése csalóka, mert a tárgy vonzó mivolta ragadja el, és a belőle származó örömre sóvárgás. Olyannyira, hogy épp olyan kevéssé szabad, mint amennyire a vasreszelék szabad, mikor a mágnes felé közeledik.

Egy példával kifejezve ez olyan, mintha egy déli irányba haladó „Világ-vonaton” utaznánk – melynek irányát, mozgását az isteni akarat határozza meg, hozta létre, s tartja fenn –, s ezen keretek között választhatnánk, hogy előrefelé, vagy háttal forduljunk a menetiránynak. Esetleg úgy határozhatnánk, hogy a vonaton belül keleti, vagy nyugati irányban mozgunk, és ettől tévesen azt hinnénk, hogy mi az általunk választott irány felé haladunk, szabadon, saját akaratunk, vágyunk szerint. Az Igazság viszont az, hogy egyáltalán nem mozgunk szabadon, korlátok közé szorultunk, és ez az anyagi Világ-vonat uralkodik felettünk, s határozza meg a valódi irányt amerre haladunk. Megingathatatlanul dolgozik a nagy isteni akarat a fejlődés ösvénye mentén, és mindent arra kényszerít, hogy ezen az úton utazzék; mindemellett meghagyja mindenkinek, hogy kiválassza előrejutásának módszerét és öntudatlan munkájának módját. Mit értünk tehát az akarat szabadságán? Bizonyára azt, hogy a szabadság belülről határoztatik meg, igaz önvalónk, lelkünk természetéből fakadóan. Ezzel ellentétben a korlát kívülről határoztatik meg. Az akarat szabad, amikor az én cselekedni akarván, ehhez az akarathoz indítékát olyan forrásokból meríti, amelyek benne rejlenek, és nem rajta kívül lévő forrásokból jövő indítóok vezeti. Nincs nagyobb öröm, nagyobb szabadság annál, mint mikor az ember azt teheti, amire

született, és azon az úton jár, ami neki rendeltetett. S bár ezekről összességében mit sem sejtett, a férfi, amikor útjára bocsátottam, mégis bátran felvállalta a feladatát. Nem tudta, nem értette, miért nem helyes számára az egyik út, s miért épp azt a munkát érdemes végeznie amit, de ennek ellenére megtette, amit tennie kellett. Amikor egy évvel ezután felkeresett, azért jött csupán, hogy megköszönje a segítséget, s beszámoljon róla, hogy valóban helyrejött az élete. Akkor is megkérdeztem, hisz-e már valamiben, s ő ravaszul így felelt: – Igen is, meg nem is. Mondjuk, hogy eggyel több dologban nem hiszek. Ez pedig nem más, mint a véletlenek. Amióta ezt az utat járom, annyi véletlen segítség került az életembe, hogy már egyáltalán nem hiszek a véletlenben, mint olyanban. Amit pedig megtanultam, hogy hallgatni kell a szívemre is, az eszem mellett. Érdemes követni, azt a belső kis hangot. Az eszemmel a hátam közepére sem kívántam ezt a munkát, most viszont boldog vagyok. Túl azon, hogy biztosítja az anyagi kényelmemet, lehetőséget adott rá, hogy bizonyos jótékonysági szervezeteken keresztül, a megmaradt élelmiszerek is hasznosítva legyenek. Különböző országok segélyként osztogatják a rászoruló embereknek. Őszintén mondom, hogy ez lehet az a mellékszál, amit anno említhetett, mert ettől

vagyok igazán boldog. Végre, életemben először úgy érzem, hogy valami hasznosat is csinálok amellett, hogy biztosítom a túlélésemet. Azóta valahogy, nem is olyan nehéz „fennmaradni a víz felszínén” sem. Mit lehet erre mondani? Örült a szívem. Kitartást kívántam neki, és elbúcsúztam tőle. Különleges alkalom számomra minden olyan eset, amikor boldog, kiegyensúlyozott ember keres fel. Amikor kártyám segítségével egy ilyen életbe nyerhetek betekintést.

Október Virágzó élet A velem szemben ülő asszony kiegyensúlyozottan, őszinte mosollyal nyugtázza az általam elmondottakat, miszerint fiatalabb korában ambiciózus, eltökélt nő volt, aki tanulmányai elvégeztén teljes lendülettel vetette magát munkájába, ami viszonylag ritka női foglalkozás. Építészmérnökként épületeket, házakat tervezett, s időnként ehhez kapcsolódó ügyeket is intézett. Engedélyekért rohangált, pályázatokat írt. Mivel teljes elszántsággal, apait, anyait bele adva művelte, a kezdeti időkben sikeres is volt, nagyon jól keresett, és ebben kereste boldogságát. Másra ugyanis nemigen volt ideje. Mindig dolgozott. Később aztán belépett az életébe a szerelem, ám ezzel egyidőben munkájának sikeressége csökkenni kezdett. Amire összekötötte életét a férfival, megszűnt a munkahelye. Természetesen jó eséllyel keresett más cégnél munkahelyet, ám közben kiderült, hogy a szíve alatt lapul egy gyermek. Döntenie kellett tehát, és ő az anyaságot választotta. A kilenc hónap alatt, amíg gyermekét várta, lélekben is hatalmas változások mentek végbe benne, ami meghozta számára a felismerést, hogy néhai életvitelét a kisbaba megszületése után nem folytathatja, bármilyen ügyes is szakmájában. A szülés után, a gyes ideje alatt más irányú képzéseken vett részt, amik számára élvezetes, ám olyan munkalehetőséget

teremtenek, amik több szabadidőt engednek arra, hogy családjával töltse. Több ilyen vonalon is munkálkodott azóta. Designerként lakásokat szépített belülről, lakberendezési tanácsokat adott, ami által segített, hogy esztétikus, praktikus, ám otthonos lehessen az emberek lakása, háza: otthonokat teremtett. Ezoteriához kapcsolódó tanulmányait, tudását is felhasználva, ahol csak lehetett, mint például a Feng Shui. Csodálatos módon újra minden tekintetben kivirágzott az élete, s ennek megfelelően ül most itt sugárzóan hallgatva engem, hiszen elmondhatom, hogy úgy látom, megtalálta a számára ideális foglalkozást, s ennek megfelelően a mostani boldogság, egészség, és sikerek továbbra is megmaradnak az életében. A jövő sem tartogatott változást ezen a téren, megnyugodhatott tehát. Mindketten nagyon boldogok voltunk, amikor elmondtam, amit láttam. Látva, hogy osztozom örömében, mesélni kezdett: – Tudod elég fiatalon érdeklődni kezdtem a spiritualitás iránt, mindenféle tanfolyamra elmentem, ami éppen adódott fiatalságom idejében. Így ismerkedtem meg elég korán az agykontrollal. Alkalmaztam az ott tanultakat, s tapasztaltam hatékonyságukat pályakezdőként, amint te is láttad, hamar megjött számomra a siker. Ám azt is jól mondtad, hogy az élet egyszercsak elvette, amit addig folyamatosan adott nekem. Adott azonban mást, még nagyobb ajándékokat; egy szerető társat, s a gyermekemet. Egyáltalán nem bánom, hogy így

történt. Boldog és elégedett vagyok az életemmel. Nem keresek annyira jól, mint másik szakmámban, a kezdetekben, de mindketten keresünk annyit, hogy mindenünk megvan. Ráadásként viszont a mostani munkám mellett sokkal több szabadidőm van, amit a szeretteimmel tölthetek, és ez mindent megér nekem. Megtanultam, hogy minden rossz értünk van, s nem ellenünk. Az agykontrollal, és hasonló témájú könyvek olvasásával, értelmezésével, s az abból tanultakat is alkalmazva, azóta is igyekszem biztosítani, hogy a mostani állapot fennmaradjon, s az előzőhöz hasonlóan, ne szűnjön meg. Úgy tűnik, most jobban működik, ha te is úgy láttad, hogy minden marad az életemben. Biztosítottam, hogy úgy láttam. Bár nem annyira az önprogramozás, programozás végett, hanem azért, mert most talált rá a számára kijelölt ösvényre. S amíg ezen jár, nincs mitől tartania, támogatott, és sikeres lesz. Ezzel a végszóval, és jó érzéssel a szívünkben, elbúcsúztunk egymástól. Nem tartottam feladatomnak, hogy nézeteit szélesítve, hitében megingassam azzal kapcsolatban, hogy mi, miért működik az életében. Mitől működik most stabilan, ami régebben nem? Hiszen, ha elmondása szerint ugyanazt csinálta, ugyanazt tette meg az ügy érdekében mindkét esetben, akkor nem túl logikus azt feltételezni, hogy pusztán a gondolatokat használva teremtő erőnek, ezáltal s ezzel alakítja

most pozitívan az életét. Hiszen ugyanez a dolog a múltjában kevésnek bizonyult önmagában, hogy azt az életet, életmódot fenntartsa. Véleménye, miszerint a pozitív önmegerősítések önmagukban bevonzzák és folyamatában ott tartják a pozitív eseményeket, szerintem némi magyarázatra és korrekcióra szorul. Már magában érdekes az, hogy ilyen esetben vonzásról beszélünk, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy általában a negatív vonzza a pozitívot. A fizikában két ellentétes pólus között állhat fenn vonzás. Azonos pólusok közt semmiképpen. Pozitív nem vonz pozitívat. Mi történik akkor tulajdonképpen? Mert valami bizonyos, hogy történik, a pozitív képeket, gondolatokat, programozásokat, vagy nevezzük inkább nevén; az önszuggessziót alkalmazva. Látjuk, hogy bizonyos esetekben az önerősítés, ön-programozás, önszuggesszió következményeképpen bizonyos esetekben, bizonyos embereknek mégis pozitív irányba mozdul, változik az élete. Vegyük észre ám azt is, hogy nem minden esetben, nem minden embernek működhet, aki élni próbál ezzel a lehetőséggel, és nem is minden esetben tartós a siker. A hatás inkább csak kezdeti kis pozitív löket, ami azután ahogyan feltűnt, úgy eltűnik valamilyen rejtélyes elven. A rejtélyes elv, ami nem vonzza, hanem mondjuk, hogy inkább megidézheti pozitív szuggessziók következményeképpen a pozitív eseményeket életünkben, az nem más, mint az analógia elve.

Az analógia elve, azon a megfigyelésen alapul, amit sok más emberrel egyetemben, Hermész Triszmegisztosz is tapasztalt, és meg is fogalmazott a Tabula Smaragdinában, miszerint amint fent, úgy lent, amint kint, úgy bent, s a hasonló a hasonlóban megnyilvánulni képes. Ezért lehetséges tehát az, hogy ha valaki a szuggessziós technikák alkalmazásának megfelelően, jelen idő, kijelentő módban létrehoz egy pozitív állapotot, s ezáltal nem csak elhiszi, hogy vele az adott jó dolog meg fog történni, létező valóságként nyilatkoztatja ki, akkor ebben a pozitív kijelentésben megfogalmazott jó alkalmassá válik arra, hogy a nagyobb jó kifejezésre jusson benne, s az ezt szuggeráló ember életében, mivel önmagára vonatkoztatta. Ezért mondják kísérő magyarázatként sokszor, hogy ha azt szeretnéd, hogy gazdag légy, viselkedj úgy a jelenben, mintha már az lennél, gondolj így magadra. Mantrázd azt, hogy már gazdag vagy. Ezáltal megjelenik életedben a valódi, nagyobb gazdagság. Ez az analógia elv alapján, így igaz. Ráadásul, mivel koncentrálsz az adott dologra, energiát fektetsz bele, és bizonyos az is, hogy pozitív, elképzelésed szerinti, kedvező képet vetítesz ki magadról. Már tudjuk, hogy azok a dolgok, amik energiát, erőt képviselnek, és pozitív képet erősítenek az emberről, a dominancia elve alapján is támogatottak lesznek. Kapnak tőle egy löketet. Igen ám, de az a kérdés, hogy ez meddig, s mire elég? Képzeljük el, hogy gerjesztünk egy kis elektromos feszültséget, majd történik egy

támogatottság, egy kilökődés, kisülés, miáltal kóboráram keletkezik. Ez a kóboráram vándorútra indul bensőnkben, lelkünkben, s keresi a kapcsolódási pontot. Keres valamit, amibe belevezetheti önmagát, az áramot. Egy szabad kapacitású berendezést keres, ami bekapcsolódhatna általa. Ha talál ilyet, akkor létrejön egy áramkör, ami stabilan gerjeszti, és fenntartja ezt a többletenergiát, miáltal biztosítja, hogy a pozitív változás valóban megjelenjen, s jelen is maradjon. Ám, ha nem talál ilyen kapcsolódási pontot, akkor csupán egy kisülés marad, majd szétoszlik az éterben. S hiába szuggeráljuk újra és újra, mindig csupán egy villanásnyi szikra lesz belőle. Ha viszont olyan dolgot próbálunk programozni, olyan értéket kelteni életünkben, melyeknek csírája a lelkünkben nyugszik, akkor sikerrel járhatunk. Lehet ez a szuggesszió, ami életre kelti, táplálja lelkünk egyik csíráját, ami azután szárba szökken, s végül virágot bont életünkben, megteremtve az értékeset, szépet, amit akartunk. S ez most nagyon fontos szó: akarat, mert ilyen esetben valóban akaratról beszélünk, nem csupán vágyról. Emlékszünk, hogy leírtam: az akarat a teremtő erő, nem a vágy. A vágyat kívülről jövő vonzás ragadja el. Az igaz természetünk megnyilvánulásra törekvése azonban akarat. Tehát a szuggesszió, amíg azért programozzuk, mert vonzódunk valamihez, s ez a vonzás ragadtat minket arra, hogy megkíséreljük elérni, addig csupán kósza vágy, és nem képes aktívan, tartósan teremteni. Ha viszont

lelkünkben hozzákap-csolódóan létezik egy lámpa, az felgyulladhat, annak a fénye feltörekedvén pedig már akarat, mivel az lelkünkből fakad. Amikor lelkünk valamely tulajdonsága törekszik megnyilvánulásra, az már az igazi akarat, s mint ilyen, teremteni képes. Ebből érthetővé válik, hogy miért sikerül az egyik embernek önszuggesszió által teremteni, másnak pedig miért nem sikerül ugyanez. Ha kondenzálnánk az eddigieket összegzésképpen, az mondhatnánk, hogy akinek a Dharmája szerint való amit szuggerál, annak sikerülhet. Akinek pedig nem életfeladata, annak ezzel a módszerrel sem sikerülhet „bevonni” a szuggesszió tárgyát életébe. Ez alapján akkor bárki azt gondolhatja: ez egy jó dolog, hiszen lehetne alkalmazni eszközként, hogy kiderítse az ember, mivel van dolga és mivel nincs. Nem árthat ezzel magának, hiszen, ha nincs vele dolga, úgy sem sikerülhet. Én azonban javaslom, jobban gondoljuk át ezt! Az valóban jó, hogy a Gondviselésnek köszönhetően újfent, valódi kárt nem okozhatunk magunknak önszuggesszióval sem. Ugyanakkor kaptunk már egy sokkal teljesebb eszközt arra, hogy ráleljünk az életutunkra, s a lelkünk minőségét kifejezésre juttassuk benne, ezáltal teremtve magunknak boldogságot, békét, bőséget, szeretetet. Ez pedig nem más, mint maga az Élet. Kérem, hogy mindig, mielőtt istent játszva arra gondolnánk, hogy felfedezünk valami tökéletességre törekvő kis mozaikdarabot, jusson

eszünkbe, hogy isten maga már bizonyos, hogy teljességében tökéletesen megteremtette, s tökéletességre törekvő kis részek pedig, mi magunk vagyunk. Az életben minden adott, folyamatosan érkeznek a jelek arra vonatkozóan, hogy mi számunkra a helyes út, és mi nem. Csendesedjünk le kicsit, s hallgassunk figyelmesebben befelé, a lelkünk felé. Megérzéseink, s lelkiismeretünk hangjai sosem vezetnek tévútra bennünket. Ám szabadságunk van nem tudomást venni ezekről, épp, ahogyan vágyainktól vezérelve, a szuggesszió eszközeit használva „pufogtatni a levegőbe” újra és újra, egy életen át, vagy akár még több életen át. Mindenkin magán áll, hogy miként, mi végre éli az életét, s tölti el az értékes, ám minden pillanattal fogyó időt.

November a volt most múlik el… Az első, amivel találkoztam vendégem érkezésekor, egy villanásnyi, mindent betöltő csillogó feketeség volt. Ugyanis, ami elsőként ajtón belülre került, óriási lendülettel, az a kedves vendégem kis hátizsákszerű retikülje volt. Úgy esett, hogy a hölgy két hatalmas bevásárló szatyorral érkezett, az ominózus fekete retikül pedig a vállán utazott, ám amikor a szatyraiért lehajolt, a mozdulat lendületétől a kis táska helyet változtatott. Elhagyta a hölgy lapockáját megpördülve, majd bucskázott egyet, amitől a táska pántja lecsúszott, ezzel adva az előre mozdulásának is teret. Így érkezett egyenesen az én – méretemből adódóan –, alacsonyan lévő vállam fölé, miután egy kiadósat „lezavart” nekem. A hölgy, amikor észrevette mi történt, sűrű bocsánatkérések közepette igyekezett korrigálni a helyzetet. Ezért bedobta az egyik nagyjából tíz kilós szatyrát, természetesen egyenesen a lábamra, majd azonnal visszarántotta vállára a pofozkodó táskát. Majd, még egy halk elnézést kérő mormolás közepette leemelte a szatyrát a lábamról, így elindulhattunk a dolgozószoba felé végre. Én elől, mögöttem pedig ő vonult, két méretes szatyra között, és a háta mögé bújtatott retiküllel. Azon gondolkodtam, hogy honnan volt olyan ismerős az a fényes, szinte lakknak tűnő – de nem az, annál sokkal keményebb – anyag, amiből a retikülje

készült. Valahol már láttam ilyet, biztos voltam benne, még akkor is, ha azt valószínűleg nem ennyire behatóan, közelről nézhettem. Nem volt túl sok időm töprengeni, mert közben megérkeztünk, s egymással szemben elhelyezkedtünk jóslásra készen. A szatyrok a lábához támogatva, a retikül pedig a fogason talált biztos helyre a beszélgetés idejére. Volt valami szag is a levegőben. Poros, ósdi, naftalinra emlékeztető, amely az orromban kiűzhetetlenül telepedett meg, hiába is nyitottam ablakot. Meglehetősen zavaró körülmények közepette kellett tehát elkezdenem vizsgálni, hogy a hölgy számára a lapok mit üzennek. Nagyon érdekesen alakult a kép. Indult a sor egy múltbéli sérelemmel, amely édesanyja személyéhez kötődött, majd azzal folytatódott, hogy a jelenben menynyire dühös, amiért az édesanyja, betegsége folytán, most az ő gondozására szorul. A jelek a kapcsolatukra, egymáshoz fűződő viszonyukról kialakult gondolataikra vonatkozóan a jövőben sem mutattak változást. Volt egy házassága, amit utált, amíg tartott, most azért utálta, mert elhagyta a másik. A jövőben azért fogja utálni, mert valaha is ismerte az illetőt, az élete része volt, aztán pedig a másik cserbenhagyva őt anyagilag, kilépett a kapcsolatból. És így tovább… Semmi nem létezett önmagában a jelenében, csupán a múlt árnyéka vetült az egész életére. Óvatosan, minden bántás nélkül igyekeztem megfogalmazni ezeket neki. Próbáltam

elmondani, hogy nagyon meghatározó az életében a múlt, olyan, mintha mindenáron ragaszkodna ahhoz, ami régen volt. Legnagyobb meglepetésemre, elnevette magát, majd így szólt: – Ez így van, kedves! Tudja, én szeretem a régi dolgokat, megőrzöm őket. Ott van például a kis hátizsákom, tudja – mondta kissé piruló arccal –, látta, találkozott vele, amikor megérkeztem. – Igen, emlékszem – feleltem mosolyogva. – Az például eredetileg az anyukám táskája volt, és én gyerekként nagyon szerettem. Az volt a táska, amiből a jó dolgok elő kerültek időnként. Csoki, vagy cukorka, ilyen apróságok, tudja. S ezért megtartottam emlékbe. Természetesen átszabattam, modernebb alakúra, hátizsák formájúra, de az anyag, amiből van, az az anyám néhai táskája. Ezennel meg is oldódott a táska ismerősségének rejtélye. Pontosan tudtam, milyen táskából készült retikülje, mivel a nagymamámnak is van egy pont olyan. Arra emlékeztetett. Onnan volt ismerős az anyaga. Igyekeztem azonban rávilágítani, hogy egy ilyen ártatlannak, sőt meghatónak tűnő dolog is, mint egy tárgy emlékként őrizgetése kétélű és veszélyes lehet. Elmondtam, hogy én úgy látom, nem csak pozitív emlékeket, érzéseket tárolgat magában az édesanyjához fűződőén, de a volt férjéhez is ugyanúgy, sőt gyermekeinek is sok mindent nem felejtett el, nem bocsátott meg. Ezáltal rengeteg idejétmúlt, negatív, fájdalmas dolgot őrizget. Elmondtam neki, hogy csupán a velünk történt jó

dolgokat érdemes a szívünkbe vésni. Az ellenünk elkövetett negatív dolgokat, a fájdalmakat pedig hagyni kell eltűnni az idő ködében, s feloldódni a jelen szelében. Rámutattam, hogy a múltban ragadt, s ezáltal nem is igazán él, mert a múlt, és a sok „mi lett volna, ha” nem létezik, nem a valóság. A jelent pedig nem veszi tudomásul, ezért jelene sem létezik igazán, itt sem él. A jövő pedig csak a jelen kivetüléseként létező valóság. Ám a semmiből nem következik semmi. Így tehát megértette, hogy ahhoz, hogy ne legyen ilyen színtelen, sivár minden napja, hanem élettel teli és vidám, ahhoz el kell engednie múltbeli sérelmeit, fájdalmait. Ugyanúgy a szép emlékeket is helyükre kell tenni, fel a polcra. Azután lesz csak képes felszabadulni, s megtisztultan, frissen üdén élni az életét. Ennek megfelelően megmutattam neki néhány technikát, amikkel otthon, egyedül dolgozhat azon, hogy minden múltbéli, hátráltató energiát elengedjen. Arra buzdítottam, hogy gyakoroljon megbocsátást, s önmagának is bocsásson meg, mert senki sem tökéletes, mindenki követ el időnként hibákat. Kértem, hogy amit lehet igyekezzen helyrehozni, amit pedig nem lehet, azt letenni, úgy, hogy tanulságait viszi csupán tovább. Javasoltam, hogy kezdjen el az itt és mostban tudatos lenni. Ne azon agyaljon, hogy mi volt tegnap, sem azon, hogy mi lesz holnap, hanem igyekezzen a legteljesebben megélni az adott napot, az adott percet, az aktuális pillanatot. Amíg ez nem megy, nincs mit mondanom a jövőjéről. Addig csupán azt mondhatnám, hogy a

múltba zártan, mint egy rossz álomban létezik továbbra is. Úgy tűnt, megértette miről is beszélek, és megígérte, hogy igyekszik felébredni, s gyakorolni, az elengedést, hogy most azonnal el is kezdi. Ennek szimbolizálásaképpen megkért, hogy fogadjam el, s azzal búcsúajándékként rám örökítette két hatalmas bevásárlószatyrát. Azok minden tartalmát, amiket egy kirakodóvásáron vett, a szatyrokkal együtt nálam hagyta, letette, elengedte, illusztrálandó, hogy nem cipel több ósdi kacatot tovább az életében. A kis hátizsáktól persze, még nem volt szíve megválni, de minden kezdet nehéz, s valahol el kell kezdeni. Ő pedig akárhogy is, de elkezdte. Az eddigiekben, ilyen-olyan formában arról beszéltem, hogy az életet hogyan, milyen értékek, gondolatok elsajátításával lehet minőségivé, boldoggá, értelemmel telivé tenni. Ugyanilyen fontos boldogságunk miatt beszélni az elengedés szükségességéről is. Az elengedés szabadság, s szeretet. Ezzel ellentétben a birtoklás megkötöz, és önzésre ösztökél. Egy valódi uralkodó hatalma is csupán a szeretetből fakadhat. Az ember azt hiszi, hogy hatalomra tesz szert azáltal, hogy valamit birtokol. Minél több dolgot birtokol, annál nagyobbnak képzeli hatalmát, pedig ha belegondolunk, azzal, hogy uralmunk alá vonunk dolgokat, függőségi viszonyba kerülünk velük, és mindegy, hogy alá, vagy fölérendeltségi viszonylatba helyezzük magunkat képzeletben. Mindenképpen függőség jön létre,

egy csapda, s így végül saját magunk rabszolgájává válunk, nem pedig úrrá. Az emberek sajnos egymáshoz is ugyanilyen módon viszonyulnak. Függenek, és birtokolni igyekeznek, tönkretéve ezzel önmagukat, egymást, s mindazt, ami szép lehetne. Ahogyan Buddha is mondta: „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed.” A jelenben létezésnek van még egy sprituális szempontból nagyon fontos szerepe. A tudatos jelenvalóság, mint állapot, egyben a meditációs alapállapot is. Tudatos, mindent elengedő, ezáltal befogadóvá tevő állapot, miben száz százalékig jelen vagyunk, létezünk. A meditáció az az állapot, amiben igaz valónkba húzódva, ezzel azonosulhatunk. Megismerhetjük, megtapasztalhatjuk lelkünket, s az isteni önvalónk természetéből fakadó, önzetlen szeretetet. Ez az út biztos, hogy istenhez vezet bennünket. „A szem nem láthatja a Legfelsőbb Lényt, szavak nem fejezhetik ki, nem lehet elérni a többi érzékszervvel és érzékelő képességgel sem. A Legfelsőbb Lény csak a Dhjánában (Meditáció) fedi fel magát. A Dhjána csak akkor lehetséges,

ha az önismeret megtisztítása spirituálissá tette a tudatot.” (Mundakopanisad 8.1.8) Ha tudunk meditálni, képesek leszünk beszélgetni istennel, kapcsolatba kerülni vele, mivel a meditáció az a nyelv és állapot, amelyen istenhez szólhatunk, az a rezgés, amire hangolódva istenre hangolódhatunk, s ezáltal, az élet szívének részévé válhatunk.

December Hernyó vagy pillangó? A december számomra a pihenés ideje, mert ilyenkor az emberek gondolatban már a karácsonyra készülnek, és minden szabad percükben azon törik a fejüket, kit, mivel lepjenek meg. Kiérdemelt, vagy hamis ajándékok után rohangálnak, így költve el minden pénzüket sokszor még a nem létezőt is –, ennek jegyében töltik el idejüket. A magam részéről nem igyekszem különféle szuggesztív hirdetésekkel befolyásolva arra ösztönözni őket, hogy úgy érezzék, mindezek mellett el kellene hozzám jönniük jósoltatni, Karácsony havában is, mindenképpen. Számomra jól van ez így, s a felszabadult időt azzal töltöm, hogy összegezni igyekszem az elmúlt évet. Számot vetek magammal, s istennel. Megvizsgálom, hogy az elmúlt időszak bábjából lészen-e majd pillangó, vagy csupán egy hernyó marad, akinek elkövetkezett a vége. Ilyen indíttatásból, elsőként azon töprengek, hogy vane értelme annak, hogy elfogadjam az élet kihívását, és felvállaljam, amire ösztönöz, hogy hagyjam-e a hajak bodorítását, s másképpen igyekezzek szépséget vinni az emberek életébe. Nem annyira a fizikai külsejüket, hanem inkább talán szívüket-lelküket ápolva, táplálva, fényesítve. Van-e rá készségem, képességeim is alkalmassá tesznek-e erre? A Dharmámnak megfelelő hivatás számomra ez? Illetve inkább

lehetne ezt úgy fogalmazni, hogy valódi-e az elhivatottság? Van-e jó okom, istentől származó, lelkem igaz, belső természetéből fakadó, valódi okom arra, hogy felvállaljam, hogy jós legyek? A következő fejezetben elmondom teljességében, hogy milyen okot találtam. Annyit már most is elárulhatok, hogy istenhez fűződő ok ez. Itt azonban körülötte forgó gondolataimról szólnék őszintén, tisztán, egyszerűen. Arra keresem a választ a szívemben, hogy vajon mi a célravezetőbb, s ilyenformán helyesebb; többet beszélni istenről, vagy kevesebbet? Mert valóban úgy érzem, hogy túl sokszor emlegetjük őt olyan formában, amit nem érthetünk, s nem foghatunk fel. Olyan formában, ami által nem közelebb kerülünk hozzá, hanem ami talán csak távolabb sodor a lényegétől minket. Csupán isten értheti meg teljességében, egészében önmagát. Mi pedig mégis megátalkodottan leírhatatlanságát megnevezve, határtalanságát, végtelen, mindenható, és mindentudóságát feszegetve, boncolgatva, elemezve emlegetjük őt szinte mindig, s így próbálunk közelíteni hozzá. Megnevezhetetlenségében próbáljuk nevesíteni, forma nélküliségében meglátni, végtelenségében felfogni, mintha csak egy pohárka vízbe igyekeznénk terelni, s azzal felfogni az óceánt, így akarván megismerni. Ahelyett, hogy poharunkat félretéve, kis vizünket az óceánba öntenénk, s belegázolnánk utána megtapasztalva mindazt, ami az óceán, olyan mértékben, ahogyan csak képesek vagyunk rá. Vagy talán, még az is

közelebb vihetne minket hozzá, ha poharainkról megfeledkezve vizeinket összeadnánk. Oly gyakran vesszük a szánkra istent, aki a minden, és mindenünk a maga végtelenségében, ám akit ilyenformán nem értünk, s nem ismerünk. Ahelyett tesszük ezt, hogy egymás lelkét keresnénk fel, a másik embert, akit megérthetnénk, a „másik” isteni önvalót. Bár arról esne inkább több szó, hogy egymást megértjük mi emberek! Daloljuk inkább istent úgy, mint testvért, barátot, szomszédot, anyánkat, apánkat. Dicsérjük őt úgy, mint minden életet, mint ahogy az elemekben, állatokban, fűben, fában, virágban, otthonunkban, házunkban, s mindenütt a természetben körülvesz minket. Mert mindezeket, s egymást megérthetnénk, s talán ezen az úton megismernénk istent. Megtapasztalnánk, megértenénk önmagunk, és egymás lényegét, s a mindenek között létező, összekötő, mindent magába fogadó szeretetet, ami közelebb visz hozzá, mint bármilyen magasztos filozófiai értekezés. Próbáljuk megtapasztalni ezáltal istent úgy, mint egy mindenki felé kinyújtott élő kezet, amely minden életet kezében tart, s mindenekkel megosztja azt. Mint egy lelket, ami mindent áthat, s amiben minden önmaga lelkére lel. Mint egy szeretetet, ami mindenki szeretetét átöleli, mint egy hangot, amiben minden, s mindenki összeadott hangja egyesül. Mint egy táncot, amelyben minden cselekedet minden egyes lépése, s szívdobbanása mindenkinek együtt adja a ritmust, dobolja az

ütemet. Közelítsünk így hozzá, miképpen egymáshoz. Barátaim, testvéreim! Essék inkább több szó arról, hogy egymást látjátok, miközben szívetekben egymás szívére odafigyeltek, halljátok, s meghallgatjátok, megismeritek, és megértitek egymást, önmagatokat, s ezáltal dicsőítitek istent! Ez volna a valódi ajándék minden nap, mindenkinek.

Hitvallás A jóslásról szakmai szemmel Jómagam tizenegy kerek éve gyakorlom a jövőérzékelést; illetve, ha pontosítani szeretnék, akkor most járok a tizenkettedik évben. Visszajáró vendégeim véleményének tükrében nézve, saját tapasztalataim alapján hitelesen. Az elmúlt évek alatt, ezt, s az előző könyvemet leszámítva, soha, semmilyen formában nem nyilatkoztam meg a nagyközönségnek, eme témában. Nem írogattam internetes oldalakra, magazinok honlapjára, elutasítottam a média felkéréseit, nem adtam fel hirdetést magamról, sőt még névjegykártyákat sem osztogattam. „Jó bornak nem kell cégér” alapon. Ezek nélkül is folyamatosan megtalálnak az emberek, tehát ezt a mondást bizony sok év tapasztalatát alapul véve igazoltnak látom. Most és itt, mégis úgy döntöttem, hogy megosztok néhány gondolatot mindenkivel. Olyan gondolatokat szeretnék közkinccsé tenni, amiket tapasztalataim alapján fontosnak tartok, és amiről általában sehol sem esik szó. Például, hogy mi az igazi értéke számomra a jóslásnak, ami miatt felvállaltam ezt a hivatást, és a vele járó rengeteg felelősséget, vagy éppen az esetleges kellemetlenségeket, amik az évek során engem sem kerültek el? Mit adhat a jóslás az embereknek, túl azon, hogy a kíváncsiságukat, bizonyos kérdésekre vonatkozóan kielégítheti? Mi is lehet valójában egy jós feladata? Távolról sem

az, hogy más emberek életébe beleszóljon, javaslatokat, jó tanácsokat osztogatva, mint valami piaci kofa, vagy kotnyeles szomszédasszony. Véleményem szerint senkinek sem feladata más életét élni, irányítani, megváltani pedig lehetetlen. Mindenki csak a saját életét, és saját magát változtathatja meg. A legtöbb olyan ember, aki mások életével ilyen buzgón foglalkozik, az a saját életéért sem vállal felelősséget, hanem abból menekülve, attól elfordul, és helyette mások életét próbálja rendbe tenni, és „segíteni”. Tisztelet a kivételnek! Ezzel együtt azon a véleményen vagyok, hogy mindenkinek saját magán kellene, hogy segítsen először. Amíg erre nem képes, nem tud értékelhető segítséget nyújtani senki másnak sem. Éppen ezért nem választható külön egy ember spirituális élete a hétköznapitól. Nincs olyan, hogy valaki jellemtelen, zűrös életű, kallódó ember, de közben hiteles jós (mágus, látnok, energetikus stb.). Akkor viszont mit tehet egy jós? Miért tartozik felelősséggel, és milyen is egy megbízható jós? Kell-e hinni a jósban, vagy a jóslatban magában? Mit várhat el egy ember egy hiteles jóstól, és mi az, amitől óvakodni érdemes? Milyen veszélyei lehetnek egy kókler jóssal való találkozásnak? Ezekkel a kérdésekkel általában nem foglalkoznak a médiában, bulvárlapokban megjelenő reklámcikkekben, és nem igazán beszélnek erről az egyes szakemberek sem. Miért? Ez az élet örök nagy kérdése, amire mindenki maga lelheti meg a választ.

Mit adhat a jóslás az embereknek? Azt gondolom, bárki, aki valaha jóslás iránt érdeklődött kisujjból rázza a választ erre a kérdésre, ami általánosítva így hangzik; az élet fizikai kérdéseire adhat választ. Ezt már most ki kell egészítenem azzal, hogy bár ez igaz, de ez csak a legalapvetőbb fizikai szintje. Nem elhanyagolható ez sem természetesen, de nem is minden. Nagyon bízom benne, hogy e könyv lapjait végigolvasva, kicsit mélyebb rálátást, bensőségesebb képet kapva egy-egy jóslásról, az elmondott történetek tükrében, mindenki számára egyértelmű, hogy bár a fizikai dolgokat is feltárja, de bőven túl is mutat ezen. Csupán a legalapvetőbb szint az, amelyen az emberek kíváncsiságát elégíti ki, ám sajnos ez az, amiről a legtöbbet olvashatunk, olyan címszó alatt, hogy „miért érdemes jóshoz menni?”. Hiszen pontosan ez az az emberi tulajdonság, ami a legtöbb embert arra készteti, hogy jóshoz forduljon. Az ember kíváncsi. Kíváncsi arra milyen is egy jóslás, vagy milyen egy jós, vagy mit tudhat meg. Nagyon kevesen keresnek fel jóst úgy, hogy biztosak abban, hogy ott segítséget találnak, és útmutatást kapnak arra vonatkozóan, hogy miként alakul az életük. Ez a legmeglovagolhatóbb tulajdonsága a legtöbb embernek, éppen ezért pontosan ezt is célozzák meg a jóslást propagáló megnyilatkozások.

Ráadásul mindez úgy történik, hogy azokat a fizikai dolgokat sorolják fel, ami a legtöbb, sőt szinte minden ember életében sorozatosan előfordul; pl. „Nem tud dönteni? A nagynevű jós segít!”, vagy „Szeretné tudni párja hűséges-e önhöz? Megtudhatja itt, és itt” stb. Szinte csak ilyen, és ehhez hasonló kliséket látunk, hallunk a jóslást propagálva, bármerre is nézzünk. Amikor ezeket olvassuk, úgy tűnik, csupa olyan dolgot kínál a jóslás, ami minden ember életében nélkülözhetetlen és szükséges. A legkisebbtől a legnagyobbig a jóslás minden élethelyzetre kínál megoldást, gyógyírt, mint valami csodaszer. Az ember csak elmegy, és a jóslás után az élete rendbe is jön. Pedig ha belegondolunk, és őszinték akarunk lenni, ilyen módon biztosan nem csodaszer a jóslás. Miért változna meg az élete valakinek csupán attól, hogy egy idegen ember, egy jós (tegyük fel, hogy hiteles is) elmondja, hogy mondjuk az illető házassága nem működik, mégsem tudnak megszabadulni egymástól anyagi és egyéb kötelezettségek miatt? Ez a legjobb esetben is maximum érdekes, hogy egy idegen ezt honnan tudhatja, és megerősítése annak, amit a jóshoz forduló személy önmagától is tudott, hiszen ismeri a saját életét, helyzetét. Semmi újat, csodaszert nem adott a jós. Ezzel együtt mégis van értelme a jóslásnak, több vonalon is, de véletlenül sem az, amit a jóslást beharangozó felhívások sejtetnek. A probléma az, hogy amíg ez így marad, addig mindig lesznek csalódott emberek, akik mást

kaptak, mint amit vártak, de mindig lesznek újabbak, akik a reklámfogásoknak áldozatul esnek, hiszen pont az a szituáció van az életében, amire a jóslást megoldásként kínálják. Az ember a krízis, vagy lelkileg terheltebb helyzetekben nem gondol bele abba, hogy az a dolog igazából sokkal inkább általános emberi probléma, mint amennyire a személyéhez szólónak érzi ilyenkor azokat a bizonyos felhívásokat jósoltatás-ra. Valamint ebből adódik az is, hogy mindenki úgy gondolja, hogy azért érdemes jósoltatni, és a jóslás arra való, hogy az alapvető kíváncsiságunkat kielégítse, kérdéseinket megválaszolja egy idegen ember, a jós. Fel sem merül bennük, hogy vajon miért okosabb az a jós náluk, vagy okosabb-e egyáltalán? Miért tudja ő a választ azokra a kérdésekre, ami őket érdekli, és honnan tudja? Néhányan nyilván úgy gondolják, hogy a jóseszközből tudja; kártyában, gömbben, tea, kávé-zaccban, a tenyér vonalaiban látja. A tisztelt jósmesterek pedig nem igyekeznek ezt a félreértést eloszlatni, és egy szót sem szólnak arról, hogy az eszköz bármilyen is, csak eszköz. Szimbólumokat tárnak elénk, amiket össze lehet olvasni, értelemmé, tartalommá fűzni, fordítani, de az eszköz, és a szimbólumok nem tartalmazzák az információkat, csupán rámutatnak. A jós pedig elmondja, de ő sem tartalmazza azt a tudást. Honnan jön akkor az információ, és tételezzük fel megint, hogy hiteles információ, amennyiben tudomásul kell vennünk a tényt, hogy nem a jós a

mindentudó, mindenható, még ha kényelmes szerep is ez, amiben jól esik némelyeknek tetszelegni, és semmilyen divinációs eszköz sem csodaszerszám? Hogyan és mitől is működik a jóslás? Valóban csupán arra képes, hogy kíváncsiságunkat kielégítse, vagy adhat-e ennél többet? Mi jelenthet igazi segítséget egy jóslás kapcsán? Mi a legmélyebb és legszentebb információ, amit egy hiteles jóslás elmondhat, megmutathat, közvetetten bebizonyíthat nekünk a maga módján? Mindezeket saját tapasztalataim alapján sorban elmondom, megválaszolom, tőlem telhetően legpontosabban, úgy, hogy mindenki számára érthető legyen. Mi tulajdonképpen, és mitől működőképes a jóslás? A mai modern parapszichológia definíciója szerint a „prekognició” jelentése jövőérzékelés, olyan jövőbeni esemény vagy állapot érzékelése, ami a rendelkezésre álló információk alapján logikai úton nem következtethető ki. Számtalan mód és lehetőség kínálkozik arra, hogyan, mi módon, eszközzel, vagy eszköz nélkül végezzük ezt. Ha megértjük, hogy mit is jelent tehát jósolni; olyan eseményeket előre jelezni, ami logikai úton, a kérdéses helyzet, vagy esemény állapotából nem kikövetkeztethető, akkor megvilágosodik számunkra néhány dolog. Egy kellemes beszélgetés egy kívülállóval nem jóslás, ahogyan a jó tanácsok, javaslatok osztogatása sem az. Sőt még a lelki problémáinkat meghallgató, vigasztalódó

szándékúan irányt mutató kedves lény sem nevezhető jósnak. A jóslás ugyanis nem a jós és a jósoltató ember kommunikációján kell, hogy alapuljon. Azon nem is tud, mert óhatatlanul jelenlegi állapotból való következtetgetés lesz belőle, ráadásul biztosan pontatlan. Miért? Mert a kérdező saját szűrőjén, szemüvegén, saját nézőpontjából tudja elmondani a jelenét, és nem pedig egy globális, úgymond felső-külső nézőpontból, pedig csak úgy lehet teljességében látni. A hiteles és korrekt jóslás valami egészen máson alapul. A jós és egy felsőbb, nagyobb hatalom kommunikációján. Az adott jóseszköz segítségével, annak megfelelő szimbólumokban, és intuíció által kapott információkon. Az eszköz csupán a fókuszálást, koncentrációt segíti elő. Ezért bárminemű eszköz nélkül, intuitív módon ugyanolyan sikeresen működhet a jóslás, ha a jós anélkül is képes koncentrálni, hangolódni. Nélkülözhetetlensége miatt, az intuíció fejlesztéséről később külön beszélek. Mindenek előtt azonban ki kell mondanunk, hogy a jóslás feltételezi egy magasabb teremtő erő létezését. Egy olyan erőét, ami mindennek a kezdete és a vége, ami mindent magába foglal, térre és időre való korlátozottság nélkül, ami abszolút és mindentudó, mindennek ős-oka, és önmagából alkotója, s minden életnek ezáltal van célja. Mindez feltételezi, hogy minden ok-okozati összefüggésben áll egymással, és ez a sors, vagy Karma törvénye bizonyos irányt, vagy kereteket

ad személyes létezésünknek, éppúgy, mint az életünknek. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek lépésről, lépésre ki van jelölve, előre el van rendelve az útja, és minden felelősséget rátolhat istenre. A későbbiekben visszatérünk még erre, most azonban azt értsük meg, hogy ez a jóslás lehetőségének alapfeltétele. Ha ez nem így lenne; lehetetlen volna jósolni. Ha nincs ok és nincsen cél, nincs semmi összefüggés, vagy törvényszerűség az életben a felszín alatt az események között, és ha nincsen létünknek semmi értelme, akkor nincsenek célállomások sem. Egyáltalán semmi sem lenne, amihez viszonyítani lehetne. Ha nincsen legalább egy isteni mérték, sem isten, akkor nem tudhatnánk azt, hogy a következő pillanatban mi lesz velünk, nemhogy később. A semmiből semmibe, minden törvényszerűség és értelem nélkül kellene így eljutni, már amennyiben beszélhetnénk ez esetben egyáltalán eljutásról, vagy haladásról. Teljesen mindegy volna, és ezzel együtt kifürkészhetetlen is, hogy mi módon telik el az idő, amíg testünk elöregszik, és meghal. Így hát bárhogyan is nevezzük őt, istennek, istennőnek, teremtőnek, vagy tudományosabban: egyesített információs mezőnek, akashának stb., de egyet tudomásul kell venni, és ki kell hangsúlyozni: a jóslás feltételezi az ő létét, és nélküle lehetetlen volna jövőt érzékelni. Nem a jósban, vagy a jóslásban kell hinni, ahogyan sokan állítják, csak abban, hogy hit nélkül nem működik a jóslás. Sem a jós, sem a

jóslat nem isten, hogy hinni kelljen benne, és nem is attól függ, hogy a kérdező bármiben hisz-e egyáltalán. Csupán a jós intuitív képességén, a jós és isten kapcsolatán, vagy akinek úgy jobban tetszik a jós akasha mezőre való hangolódásán, és isten szándékán múlhat a jóslás sikeressége. A jóslás olyan, mintha a jós imádkozna istenhez, hogy adjon útmutatást, segítséget egy másik ember életére vonatkozóan. Alázattal, hittel telten egy imává igyekszik válni, ami arról szól, hogy egy másik ember életét, amit ő maga teremtett, segítsen megvilágítani, megérteni, felfedni. Kicsit olyan ez, mintha egy gyermek megkérné az édesanyját, hogy fogja meg a testvére kezét és „álomban”, vagy szimbólumokban, képekben mutassa meg az utat, amin elindította őt, és a „helyeket”, állomásokat, ahol szükségszerűen elhaladva találkozhat azokkal a tapasztalásokkal, amik majd hazavezetik hozzá. Nem úgy működik ez, hogy „bedobok egy érmét és kijön a jóslat”, csak mert én szereztem valamilyen jóseszközt, alapszinten megismerkedtem vele, és kíváncsi vagyok a jövőmre, vagy valaki más jövőjére. Távolról sem ilyen egyszerű hitelesen jósolni. Ezek alapfeltételek, de ennél is sokkal több kell, én azt hiszem. Az emberek pedig többnyire lusták, jó, ha annyira veszik a fáradtságot, hogy egy-egy eszköz használatát megtanulják, elsajátítsák elméletben, esetleg néhány alkalommal gyakorolni is próbálják. Ez azonban kevés ahhoz, hogy tudatosan és ne véletlenszerűen legyenek

képesek hitelesen jósolni. Mégis rengetegen „jósolgatnak”, találgatnak ily módon, pár órás tanfolyamok után azonnal, idegeneknek. Nem gyakorolnak legalább egy-két évig magukon, közeli ismerősökön, és arra sem gondolnak, hogy igaz önmagukkal intuíciójuk fejlesztésén keresztül, vagy teremtőjükkel a kapcsolatot keressék, ápolják, fejlesszék. Az állomásokat megtalálni sokszor nem is olyan könnyű feladat, ha mégoly elkerülhetetlenek is, szabadságunkban áll tudatosan, vagy tudatlanul kerülő úton haladni, és így időben változóan elérni őket. Láthatjuk, hogy a hiteles jóslat nem csak a jós, vagy misztikum, vagy az életünk eseményeire vonatkozó kíváncsiságunkat elégítheti ki, hanem felfedheti, meg-világíthatja, láthatóvá teheti az utat, amin járunk, és irányt is mutathat. Információval szolgál, és az információ hatalom, lehet vele élni, visszaélni, vagy figyelmen kívül hagyni, de ez már mindenkin magán múlik. Amit pedig minden hiteles jóslás elárul, bebizonyít, még ha közvetetten is az, hogy létezik isten. Ez a legtöbb, amit adhat és ad minden alkalommal, egy újabb lehetőséget ennek megtapasztalására és felismerésére. Ez az egyetlen igazi oka annak, hogy felvállaltam, hogy jós legyek. Ez az a legmélyebb, s számomra legszentebb ok, amiért érdemes jósolni. Ez a legtöbb, amit adhatok mindenkinek, ha még oly kevesek veszik is észre.

Próbálok minél pontosabb, hitelesebb jóslatok által hitet, bizonyosságot, hangot adni az Ő létének. Én így dicsőítem Őt. Minden hiteltelen jóslás pedig, ami megkérdőjelezi, bemocskolja, meggyalázza Őt, szentségtörés a számomra, és ezen a véleményemen nincs sem született ember, sem pedig esemény, ami változtathatna. Éppen ezért írtam az előző, jóslással foglalkozó könyvemben külön, és részletekbe menően arról, hogy milyen felelősséggel tartozik, aki jóslásba kezd. Itt azonban érdemes, és fontosnak tartom, hogy beszéljünk még néhány dologról. Például, hogy mire érdemes odafigyelni annak, aki jóshoz megy.

Mit várhatunk egy hiteles jóstól? A jós felelősségteljes szerepéből adódóan, aki jósoltatni megy, elvárhatja, hogy ketten legyenek az adott helyiségben, ahol az eseményre sor kerül. Elvárhatja továbbá azt is, hogy kérdezés nélkül a jós elmondja, mi jellemzi az ő életét, tehát már a jóslás kezdetén hiteles információkat kapjon, anélkül, hogy bármit is mondana önmagáról. Ez idő alatt általában kiderül az is, ami a kérdezőt leginkább foglalkoztatja, amiért felkereste a jóst, anélkül, hogy az ok elmondásra került volna. Ha ezidáig minden stimmelt, csak akkor kérje a folytatást. Elvárhatja, hogy a jós soha, de soha ne próbáljon döntést hozni helyette. Amennyiben észreveszi, hogy a döntését befolyásolni próbálja a másik, azonnal szólítsa fel, hogy hagyja abba! Ez nem feladata egyetlen jósnak sem. A feladata az, hogy elmondja melyik döntéstől, mit várhat a kérdező. Döntenie azonban mindig saját magának kell! Kialakult véleményem szerint a kérdezőt a legcsekélyebb mértékben sem szabad befolyásolni a döntésében. Elvárhatja a kérdező, hogy soha, senki haláláról ne beszéljen a jós kérés nélkül. A kérdező saját haláláról, még határozott kérésre sem kaphat információt, valamint tényként ne közöljön végzetes információkat. Lehetőségekről, döntési helyzetekről, s a döntések lehetséges következményéről, jövőképéről adjon felvilágosítást, mert csak így nem determinál.

Nagyon fontos, és elvárható, hogy az információkat egyértelműen és szakszerűen tárja fel. Értem ezalatt azt, hogy a kérdező számára, befogadható, feldolgozható, érthető módon mondja el amit lát, valamint megfelelő, és kellő energetikai töltettel ahhoz, hogy segítségével feldolgozható legyen minden kapott információ. Ezek azok, amiket minimum szinten elvárhat egy hiteles jóstól, aki hozzá megy. Ha egy magát jósnak nevező személy a kezdés után néhány percen belül „rád szakítja az eget”, olyan módon, hogy minden alapot nélkülözve, a jövődre vonatkozóan, olyan tényekkel dobálózik, amik összeomlással fenyegetnek, kérlek, ne szégyelld, állj fel, és menj el! Szíved joga, megteheted, és érdemes is ezt tenni, én úgy hiszem, mert egy hiteltelen jóslás nagyon komoly problémákat okozhat. A hiteltelen jóslás veszélyességéről A legkevesebb baj akkor ér minket, ha hamis információkat kapunk a jövőnket illetőleg, utólag kiderül, hogy semmi nem válik abból valóra, a pénzünket pedig csupán kidobtuk az ablakon. Ennél sokkal komolyabb problémákat is okozhat, egy szakszerűtlen jóslás. Determinálhat, korlátozhat, sőt zsákutcába juttathatja életünket, tönkreteheti emberi kapcsolatainkat. Képzeljük el, hogy egy kókler „jós” azt állítja, hogy kedvesünk hűtlen hozzánk, mi pedig elhisszük neki, hiába bizonygatja párunk az ellenkezőjét, és végül rámegy a kapcsolatunk.

Utólag pedig, amikor lejár az idő, amire az adott jóslat vonatkozott, ráébredünk, hogy semmi sem volt igaz. Már ha ráébredünk egyáltalán. Sok esetben olyan ködös, homályos jóslatokat kapunk az ilyen „jósoktól”, hogy igazán csak rajtunk múlik, hogy mit magyarázunk bele. Ilyen, és ehhez hasonló kaliberű veszteségek is könnyedén érhetnek bennünket. Még borzasztóbb az, amikor valaki egy kókler miatt elpocsékolja a fiatalságát. Amint már a könyv előző oldalain, egy történet kapcsán elmondtam, találkoztam olyan hölggyel, aki tizennyolc évesen elment egy „jóshoz”, aki azt jósolta neki, hogy harmincöt évesen autóbalesetben meghal. A hölgy összeomlott, majd próbált nem gondolni többé a jóslatra, az mégis árnyékként telepedett az életére. Ennek köszönhetően próbált nem szerelembe esni, ha mégis beleszeretett valakibe, és viszont szerették, azonnal szakított az illetővel, hogy nehogy gyermeke szülessen, aki később árva lesz, és ne hagyjon maga után özvegy férjet. Negyven éves volt, amikor hozzám eltalált. Egyedül, párkapcsolat és mélyebb emberi kapcsolatok nélkül, teljesen össze-zavarodottan attól, hogy még él, hogy nem halt meg harmincöt évesen, holott egészen eddig élni sem mert. Minden borzalmat felsorolni lehetetlenség, amivel tizenegy év alatt, hiteltelen kóklerek jóvoltából találkoztam, de szívből remélem, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy óvatosságra intsen mindenkit.

Az intuíciófejlesztés szükségességéről Az intuíciófejlesztő gyakorlatok során, – amikből jó néhányat megosztottam az érdeklődőkkel „A jóslás és a cigánykártya alkímiája” című könyvemben, ezért itt most csupán utalok rá, hogy minden leendő jós, vagy önmagát tesztelni merő ember megtudja, mennyire képes akár a saját cigánykártya csomagját, vagy bármilyen eszközét, és önmagát „ráhangolni” egy másik ember jövőjére. Mennyire tisztán tudja visszatükrözni azt. Ez az összeolvasáshoz még mindig kevéske segítség, de mégis valami. Legalábbis azt biztosítani látszik, hogy korrekt információ tárul a szeme elé. Ahhoz azonban, hogy valaki egészében azt is olvassa ki a lapokból, amit azok mondani szeretnének, az adott esetben, az adott személyről, még ennél is picit több kell. Több gyakorlás, több tapasztalat. Ezek azok a dolgok, amik igazából jóssá „képezik” az embert, amikkel jóssá képezheti az ember önmagát. Tudom, ez így meglehetősen nyersnek, vagy túlmisztifikáltnak tűnhet első olvasatra, hiszen se szeri, se száma a „gyorstalpaló” jós, vagy kártyavető tanfolyamoknak, és ott pedig nem említik meg általában az intuíció, és az önfejlesztés szükségességét. A jobb esetben. A kellemetlenebb esetben kijelentik, hogy semmi szükség rá. Semmire nincs szükség, csak egy bizonyos pénzösszegre, ha lehet előre és egy összegben, meg X óra időre. Tisztelet a

kivételnek! Mert persze azok is mindig vannak csak sajnos látszólag egyre kevesebben. Azért írom, hogy látszólag, mert az is lehet, hogy ők nincsenek tv-ben, rádióban, és úgy egyáltalán a rivaldafényben, de ettől még eldugott kisvárosokban, falvakban, vagy akár nagyvárosokban élhetnek, működhetnek, csak éppen nekik valószínű nincs túl nagy szükségük a rivaldafényre ahhoz, hogy megtalálják őket az emberek. Persze azzal sincs semmi baj, ha hozzáértő ember a valósághoz hűen reklámozza, vagy hirdeti magát. A probléma ott lehet, ha olyan teszi ezt, és tolja magát a gyanútlan emberek látómezejébe, akinek nem biztos, hogy az a legerősebb területe, képessége, amit kínál. Ezúton is kérem, hogy „akinek nem inge, ne vegye magára!” Még egyszer elnézést, ha durvának tűntem, de nemigen értem, miért van az, hogy az emberek úgy gondolják, hogy az ezoterikus közegekre és foglalkozásokra nem ugyanaz a logikusan helyénvaló, mint ami az élet más területein teljesen egyértelmű. Ha valaki megismerkedik egy hangszerrel, például a zongorával, megismeri a működési mechanizmusát. Megtanulja, mit jelentenek, és milyen hangot adnak ki a billentyűk, és miért feketék némelyek közülük, míg mások fehérek, miért van és mire jó a pedál. Megismeri, használja, és ne adj isten, el tud játszani néhány egyszerűbb kottát, vagy teljesen egyedül a „Boci, boci tarkát”. Ettől még eszébe sem jut azt állítani,

hogy tud zongorázni, vagy, hogy ő zongoraművész. Aki megismer egy eszközt, legyen az a cigánykártya, vagy egyéb más jóseszköz, az a használat korai szakaszában nagyjából az előző hasonlat „Boci, boci tarkás” szintjét hozza általában. Mégis mindenki egy ilyen tanfolyam után szentül hiszi, és váltig állítja, hogy ő tud jósolni. Azonnal. Nem egy év, két év, vagy több év, egyéni gyakorlás, hanem mindjárt. Pedig ha párhuzamba állítjuk a zongorás példánkkal, ott is sok és kitartó gyakorlás után mondja magáról bárki azt, hogy tud zongorázni. Előtte nem is merne ilyet állítani magáról. Itt is kell rengeteg gyakorlás és még valami. Ahhoz ugyanis, hogy valaki mestere legyen a választott eszköznek, mondjuk a zongorának, szüksége van az intuícióra, az ihletre ahhoz, hogy alkotni tudjon. Rég túl kell lennie a tétovázáson, hogy „agyalnia”, gondolkodnia kelljen melyik billentyű milyen hangot ad ki, és el kell, tudja képzelni, hogy milyen dallammá áll össze majd az egész, amit játszani szeretne. Hogy olyan melódiákat tudjon alkotni, melyek egy adott érzelmet, szituációt hűen kifejeznek, szüksége van a saját beleérző képességére. Ezek után is van még egy apróság, mert aki eddig eljut, mégsem lesz automatikusan Mozart, vagy Beethoven. Ez pedig a tehetség kérdése, mely alatt egyszerűen az értendő, hogy azt választotta hivatásának, ami számára valóban a leg-testhezállóbb. Ahhoz, hogy egy jós rá tudjon érezni mindenkinek az egyéni dallamára, ami

majd számára a „jövő zenéje” lesz, szintén kell az intuíció. Mi több, el is kell tudnia játszani, el kell tudnia mondani azt. Ettől még szintén nem biztos, hogy mindenki számára, aki ezzel foglalkozik ez a legtesthezállóbb hivatás, mégis fog hozni egy színvonalat, hitelességet. Hiszen ha belegondolunk, aki évekig gyakorolja a zongorázást, azért sokkal jobban fog tudni zongorázni, és tudni fog zongorázni, azokhoz az emberekhez képest, akik soha egy napig sem gyakoroltak. Ezért is azt gondolom, hogy ez a minimum, amit egy jós is megtehet azért, hogy elmondhassa: tud jósolni. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Önfejleszteni, önfejleszteni, önfejleszteni! Itt is csak úgy van, mint az élet minden más területén: „Gyakorlat teszi a mestert!” a „mester” alapja pedig mindig egy ember, vagy még inkább: az ember. Gyakran talán mégis ez a legnehezebb feladat: „Embernek maradni mindig, minden körülményben!”